Sokszor azt gondoljuk, „kérdezni már tán csak szabad, nem?!” A forrásban idézett cikket másolom ide, kiemelve, ami nekem tetszik, érdemes elolvasni.

“Azért, mert semmi közöd hozzá” – 4 kérdés, amit nem szabadna feltennünk egymásnak

Van ez a téma, amiről már nagyon régen szerettem volna cikket írni – csakhogy nehéz lenne hozzá kutatási eredményeket, szakirodalmat, elméleti hátteret felvonultatni. Hogy mégis megírom, ezúttal a szokásos, tudományos szaklapokra való hivatkozások nélkül, az annak köszönhető, hogy hiszem, sokak számára fontos, hogy beszéljünk róla: azokról a kérdésekről, amelyeket nem szabadna feltennünk egy másik embernek.

Biztosan sokan fel tudjátok idézni a pillanatot: amikor az ünnepi asztal fölött, vagy egy könnyed baráti csevegés, családi összejövetel közben megfagy a levegő, és az egyikünk arcáról lehervad a mosoly. Mert valaki feltette azt a kérdést, amit a legkevésbé szeretett volna hallani; aminek az elhangzásától talán hetekkel előre szorongott már, és amire nem tud, nem akar válaszolni.

Legyél olyan, mint mi

A rettegett kérdés sokféle alakot ölthet, de az összesnek közös nevezője, hogy az adott pillanatban az életünk egy olyan területét érinti, ahol jelen van valamiféle hiány, vagy a saját szemszögünkből nézve, vagy a másokéból. Ez lehet a párkapcsolat, a munka, a személyes fejlődésünk – valami, amiben (éppen) nem vagyunk olyanok, mint a többiek.

Mi, emberek ugyanis akkor érezzük magunkat igazán jól, ha olyanok vesznek körül minket, akik hasonló értékrendet vallanak, hasonló életmódot választanak, mint mi. Ez érthető is, hiszen így nem kényszerülünk folyamatosan arra, hogy újra és újra átértékeljük, vajon jól döntöttünk-e a számunkra fontos kérdésekben.

Ezért nem meglepő, hogy ha a legjobb barátunk felveti, hogy a következő évét azzal szeretné tölteni, hogy világjáró körútra indul egy szál hátizsákkal, maga mögött hagyva egy szép lakást és egy biztos állást, általában az első kérdésünk ahelyett, hogy kivigyük-e a repülőtérre az: “Mondd, jól meggondoltad?”

A fekete bárány

Ám nem csupán egy világjáró barát lehet az, akinek a hatására más szemszögből nézhetünk a saját életünkre. A legtöbbünk családjában akadhatnak olyan közeli-távoli rokonok, akik az általunk megszokottól eltérő értékrend szerint élnek; jó eséllyel ők azok, akikről ha szó esik, időről időre – szigorúan suttogva – azzal zárja a beszélgetést a család: “remélem, egyszer megjön az esze, és végre talál egy rendes állást /megházasodik/gyereket vállal”.

A legtöbb családdinamikával, családterápiával foglalkozó szakértő egyetért abban, hogy ha nyitottak vagyunk, sokat tanulhatunk az úgynevezett “fekete bárányoktól” – nemcsak egy másfajta életstílusról, hanem talán önmagunkról is.

Ehhez azonban nagy szükség van arra, hogy amikor beszélgetünk velük, képesek legyünk figyelmesen, ítélkezésmentesen meghallgatni őket, és a kérdéseinket ne valamiféle vélt felsőbbrendűség irányítsa, amiért a mi életünk “rendben van”, hanem az őszinte kíváncsiság.

“De hát én csak kérdezem, már az is baj?”

– háborodnak fel sokan, ha figyelmeztetik őket, hogy a kérdésükkel átlépik azt a bizonyos határt, ami (bizony) még a családi és a baráti kapcsolatokban is a magánélet körül húzódik. Ezek a többnyire ártatlannak tűnő, ám sokszor mégis súlyos sebeket ütő kérdések általában a következő témaköröket érintik:

• munka
• párkapcsolat, házasság
• gyermekvállalás
• életvezetés
• Soma: a megjegyzések alapján lehet még akár: anyagiak, fizetés, stb.

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy úgy igazán direkten megkérdezi valaki, mikor találunk már végre egy “rendes” állást, párkapcsolatot, vagy egyáltalán: mikor rakjuk már rendbe az életünket. A nagy kérdések ehelyett a legtöbbször kedvesen noszogató formába csomagolva érkeznek, például így:

• “És szerinted ebből tényleg meg lehet élni hosszú távon is? Klassz, hogy optimista vagy!”
• “Na és mikor érkezik már a kisunoka? Várják már a nagyszülők, igaz?”
• “Mi újság a pasikkal/csajokkal? Semmi? Hát hogy lesz ebből így időben esküvő?”
• “Nem gondolod, hogy az a baj, hogy nem próbálkozol elég keményen? Csak hinned kellene benne, és sikerülne!”

A külső cukormáz ellenére azonban világosan érthetjük az üzenetet, amit a kérdés közvetít: valami baj van velünk, nem “haladunk” úgy, ahogy a környezetünk szerint kellene. De vajon tényleg ez a helyzet?

Nem mindig olyan egyszerű ez

A másik oldalon ugyanis többféle forgatókönyv is fennállhat kimondott-kimondatlan válaszként. A legegyszerűbb ezek közül az, hogy az illető nagyon is jól érzi magát a jelenlegi életében, és nem szándékozik a környezete által “rendesként” aposztrofált ösvényre lépni – és biztosan nem kíváncsi arra, miért ösztökélnék a mondott irányba.

Egy másik lehetőség, hogy valóban szeretne változtatni az élete adott területén, de valamiért egyszerűen még nem alakultak ki a számára kedvező körülmények, esetleg időre, erőre van szüksége – ha pedig erről nem tud a kíváncsiskodó családtag, ismerős, akkor az sem valószínű, hogy vele szeretné megvitatni a döntéseit.

A harmadik forgatókönyv, és egyben a legjobb ok arra, hogy örökre felhagyjunk ezeknek a kérdéseknek a bármilyen ártatlan szándékkal történő feltevéséről: megtörténhet, hogy egy friss, még be sem gyógyult sebet mélyítünk el velük.

Nem fogunk valódi választ kapni

Mert mi történik, ha éppen akkor kérdezzük meg, mi újság a munka frontján, ha valaki éppen most van túl a sokadik állásinterjún, és az azt követő sokadik elutasításon? Ha olyantól érdeklődünk bizalmasan a családtervezésről, aki régóta próbálkozik egyre kétségbeesettebben, vagy éppen a múlt héten vetélt el? Ha akkor kacsintunk össze, és kérdezzük meg, mi újság a “csajokkal/pasikkal”, amikor valaki már évek óta hiába vágyik tartós kapcsolatra?

Milyen választ adhat a kérdésünkre az, aki mindezeken keresztülment? Valószínűleg egy görcsös mosollyal kimondott “hát, ez hosszú történet”-et, miközben legszívesebben azt kiabálná: “Semmi közöd hozzá!”… Akárhogy is: ezekre a kérdésekre nem fogunk “valódi” választ kapni. Ha nem ismerjük a körülményeit, életeseményeit annak, akinek feltesszük őket, az nem véletlen – azt jelenti, kívül vagyunk azoknak a körén, akiket szívesen beavatna a részletekbe, és a faggatózással átlépünk egy olyan határt, amit tiszteletben kell(ene) tartanunk.

Fel se vedd? Fel se tedd!

A másik oldalról sokszor hallhatjuk tanácsként, hogy ne is figyeljünk ezekre a kérdezősködésekre; hogy sokkal inkább szól arról, aki ilyen módon szeretné önmagát megerősíteni a döntései helyességében, mint rólunk. Ez azonban nem mindig könnyű, hiszen lehet, hogy olyan, számunkra fájdalmas területet talál célba egy jól irányzott nyílként, aminek a megvédésére nem vagyunk felkészülve.

Mondhatjuk, hogy ne féljünk elegánsan, asszertíven azt felelni a kíváncsiskodó kérdésekre: “Ne haragudj, nem szeretnék erről beszélni” – ez talán a legjobb megoldás, ha kéretlen faggatózásba botlunk a családi eseményeken, baráti összejöveteleken. A valódi megoldást azonban az jelentené, hogy ezeket a kérdéseket eleve fel sem tennénk. Nem, még ártatlanul, jó szándékkal sem.

El kell fogadnunk: nem vagyunk egyformák; nem mindenki szeretne (vagy tud) ugyanolyan értékek mentén, egyáltalán, ugyanolyan tempóban élni, mint ahogy azt a többségünk “helyesnek” tartja. Mindig voltak és lesznek olyanok, akik – úgymond – kilógnak a sorból, és az, ha erre egy kérdésbe bújtatott, ítélkező-rosszalló megjegyzéssel figyelmeztetjük őket, csak annyit eredményez, hogy kárt teszünk a kapcsolatban, és talán – megeshet, hogy akaratunkon kívül – az önbecsülésükben is.

Meg kell tanulnunk: időnként fontosabb hallgatni és figyelni, mint burkoltan vagy éppen kevésbé burkoltan a saját igazunkat bizonygatni a másiknak. És hogy hogyan tehetjük ezt meg? Egy egyszerű kérdés feltevésével, ami kiválóan kiváltja a fenti négyet, és hasonló társait: “Hogy vagy?” Ezek után már nincs is más dolgunk, mint hátradőlni és figyelmesen hallgatni.

forrás: https://pszichoforyou.hu/azert-mert-semmi-kozod-hozza-4-kerdes-amit-nem-szabadna-feltennunk-egymasnak/