Többek között Michael Douglas – zseniális – főszereplésével készült el az Összeomlás című film. Lehet, hogy az összeomlást mindenki el akarja kerülni. Az is lehet, hogy hiába. Ezt a témát egy korábbi bejegyzésemben már érintettem. Az a bejegyzés az eddig egyetlen általam olvasott Coelho könyvről szól.
Ehhez hasonlóan dr. Hörömpő Andrea azt írja, hogy félünk az összeomlástól, pedig nem kellene.
Félsz az összeomlástól, pedig…
Csak az illúzióid omlanak össze, nem pedig Te. Az illúziók és azok a fix nézőpontok, amelyeket magadnak alkottál meg, lehet, hogy akár éberségből, és akkor igaz is volt számodra, de idővel már annyi változás történt, hogy nem aktuálisak. Az összeomlásban lehetőség rejlik. A mélységben elhagyod a béklyókat és szabaddá válhatsz.
Az összeomlást ne akard megállítani
Megéltem már többször. A mélyrepülést, amikor nehézzé vált bármi, és éreztem, hogy így omlik össze alattam minden, amiről gondoltam, hogy majd lesz. És utólag mindig rájöttem, hogy valójában csak volt egy kikövetkeztetett, egy várt, egy remélt jövőképem, és a valóság nem úgy alakult. Akkor és ott nem úgy, ahogy egyébként szerettem volna.
Irányítani akartam, túlságosan befixáltam, hogy „ennek kell(ene) lennie”. Nem voltam megengedésben azzal, hogy más, vagy másképp is történhet, ami ki tudja, talán hosszú távon még többet teremt számomra. Ezt hívják illúziónak. Az illúzió azonban azért furcsa jelenség, mert általában csak utólag derül ki róla, hogy az volt. Amikor egyszer csak így „leesik”, hogy jaaaa tényleg.
Ilyenkor látszólag összedől a világunk, de fontos elismerni, hogy nem a világunk dől össze, nem mi omlunk össze, hanem csak ezek az illúziók foszlanak szét.
Ami pedig egy áldásos történés, mert így nagyobb rálátásunk lesz a valóságra és arra, hogy mi működhet számunkra az „itt és most”-ban.
Ezért „károsak” a befixált nézőpontok. Ezért állít meg a rugalmatlanság. Ezért kerülsz csapdába, ha túlságosan kontrollálni és irányítani akarsz. Mert van az úgy, hogy az Élet más felé próbál terelni, amit nem veszünk észre, így meg kell törnie az akaratunknak.
Félünk az összeomlástól, attól, hogy a választásainkkal pusztítunk. De olykor ahhoz, hogy valami sokkal nagyobb épüljön, mint amit megszoktunk, a régi, düledező romoknak össze kell omolniuk.
Mennyire állítod meg az életed azzal, hogy félsz az összeomlástól? Mennyire szűkíted le a lehetőségeidet, hogy az összeomlást rossznak ítéled meg? Mennyire gátolod meg a nagyszerűbb lehetőségek kibontakozást azzal, hogy nem mered elengedni a régit?
Illúzió helyett éberség
És hogy mit jelent a régi elengedése? Nézőpontok, megszokások, automata válaszreakciók elengedését és megnyílását valami újra. Hogy a romok között bimbózó virág megmutathassa magát.
Amikor képesek vagyunk túllépni azon, hogy minek „kellene” lennie, és pillanatnyi éberségből működni, rugalmasan, nem ragaszkodva a nézőpontjainkhoz, a terveinkhez, a fogadalmainkhoz, Önmagunknak vagy másoknak tett esküinkhez, akkor sokkal könnyebben tudjuk érzékelni, hogy mire van itt az idő. Sokkal könnyebben hozunk új választásokat, sokkal könnyebben alkalmazkodunk az új helyzetekhez.
Soha nem Te magad esel szét ilyenkor. Hiszen végtelen Erő rejlik benned, ami pont az ilyen helyzetekben tudja megmutatni magát.
Mi az, ami megszülethetne, ha hagynád, hogy az illúzióid összeomoljanak? Mi van, ha nem azzal van a gond, hogy „Mit”, hanem azzal, hogy „Hogyan” szeretnéd? Mi van, ha az Élet csak így szeretne változásra invitálni? Mi van, ha pont azzal kapod meg, amire vágysz, ha megengeded, hogy bárhogyan megtörténjen?
forrás: https://horompoandrea.hu/felsz-az-osszeomlastol-pedig/