Természetesen nem csak a férfiaknak van problémája az érzések kifejezésével, de azt azért aláírom, hogy ránk hatványozottabban jellemző ez a probléma. Egy jó összefoglalót olvastam egy férfi társ tollából.

A hisztitől a teljes őrületig – a férfilélek ötven árnyalata

A nők kiborulnak és hisztisek, a férfiak pedig hidegvérűek és elfojtják az érzelmeiket? Vagy ma már egy férfi akkor is képes kimutatni mit érez, ha azoktól netán gyengének látszik? És gyenge lesz tőlük egyáltalán? 

Egy csendes hétköznap este nézzük a A korona c. sorozatot, és az egyik melankolikus rész végén Fülöp herceg tart egy nagyszerű monológot az élet nagy dolgairól, az útkeresésről, meg ilyesmi. Van benne belső harc, bizonytalanság és egy szépen megkoreografált könnycsepp. Magával ragadó, hatásos jelenet, átélem és elraktározom a gondolatokat. Erre a mellettem ülő feleségem sóhajtva megszólal: hisztis férfiak!

Ba-dum-tsss!

Nyilván a feleségem reakciójához az aznapi ellentmondásos viselkedésemnek is köze lehetett (bár fogalmam sincs mi olyat tehettem), ám mégis az az igazság, hogy a férfihiszti kifejezés úgy általában divatossá vált, és úgy ahogy régen nagy előszeretettel bélyegezték meg „hisztérika” jelzővel azokat a nőket, akik nem úgy viselkedtek, ahogy a társadalom (vagyis a férfiak) elvárta tőlük, nos ugyanúgy most is jól kupán vágják vele egy lesajnáló gondolat társaságában (édes a bosszú, igaz lányok?) azokat a férfiakat, akik, nos hát… épp rossz passzban vannak.

Szóval, ha már nemrég írtam a gyerekek hisztijéről, miért ne írhatnék a férfihisztiről is egyet?

Nem csak én találkoztam ezzel, nyugi, nem vagyok klinikai eset (legalábbis a pszichiáterem a zártosztályon ezt mondta), a környezetemben lévő férfiak is itt-ott megkapják hölgytársaiktól. Na de akkor vigyünk már valami rendszert a dologba, mert kezdünk összezavarodni: ha egy férfi bezárkózik, akkor éretlen, ha pedig elmondja, amit érez, akkor máris drama queen? (ha már A koronát néztük, érted!?)

Először is nézzük honnan jövünk.

Volt egyszer egy több ezer évig tartó, ma már ósdinak tűnő időszak, amikor az igazi férfiember nem beszélt az érzelmeiről. Sőt, egy valamire való Charles Bronson típusú maszkulin manus nem hogy az érzelmeiről, de úgy általában sem dumált túl sokat. Viszont mindeközben bátor, erős, a maga módján bölcs hős volt ő, röviden: az élet császára.

Na persze!

A valóságban ez a szerencsétlen pacák éjt nappallá téve melózott (vagy ha western hősként csavargott, akkor egyszerűen semmirekellőnek nevezték), az élete bizony picit sem volt romantika, nem ő volt a titkozatos lovag, aki a nők szívét elrabolta, a háborúkat járta és az ártatlanokat mentette. A való életben ő is, mint bárki más, maximum a saját csatáit vívta és a saját érdekeiért küzdött. Ennek köszönhetően ha gyereke volt, azokat is alig látta. A lényeg, hogy ez a mintapéldány bármit is csinált, egy dolog szinte biztos volt: az istenért meg nem szólalt. És nem, főleg nem sírt, hiszen a tökös a gyerekek bírják a feszkót. Eközben viszont senki sem vette észre, hogy ez a szerencsétlen balek azért nem képes egy könnyet sem kipréselni magából, mert igazából azt sem tudja, miért kéne. A kiskorától belé vert „fiúk nem sírnak” mantra az érzelmi intelligencia-szintjét egy életre olyan picire fonnyasztotta, amilyen picire egy férfi sem szeretné, hogy bármi is fonnyadjon, amihez köze van. Summa summarum, a könnyek sosem jöttek, hiszen a saját érzéseit sem volt képes ez a figura dekódolni. Maximum panaszkodott, de arra meg már igazán senki sem volt kiváncsi. Csak szellemként éldegélt hát ebben a világban, míg egyszercsak egy átlagos napon szépen csendben el nem tűnt… Puff neki. Máris Al Bundy lettél Charles Bronsonból, tesó!

Biodíszlet

Én így nevezem a férfiakat, akik csak a kötelező kellék szerepét töltik be a saját családjuk életében – rosszabb esetben saját maguk életében.

Na és akkor mindeközben itt vagyok például én, aki azért harcol – és ne tessék ilyenkor a férfi emancipációt pejoratív értelemben használni -, hogy ne kelljen egy agyonhasznált, nyúzott roncsá válnom a munkaerőpiacnak nevezett embergyárban, hogy bebizonyítsam, az igazi férfi fel tudja ismerni az érzelmeit, egy apa pedig el tudja mondani a gyerekének, hogy szereti. Ám ennek a harcnak az egyenes ágú következménye, hogy közben persze beszélek (jelen esetben írok) az érzelmeimről.

Nyilvánvalóan minden temperamentum függő, de fontos megjegyezni, hogy nem csak számtalan olyan férfi, hanem legalább ugyanannyi olyan nő is akad, aki hidegvérrel képes kezelni bármilyen érzelmi hatást.

Én viszont néha kiborulok, ha túl sok dolog nehezedik rám, kedvetlen vagyok januárban, vagy csak simán feszült, ha épp nem alszom ki magam.

A hiszti és a pszichiátriai eset között nyilvánvalóan óriási különbség van, de talán kezdhetnénk azzal, hogy a 19. században a komolyabb problémák gyökerei is hisztériának voltak titulálva a nőknél. Mára sikerült ezt úgy-ahogy rendbe tenni, hiszen megértettük, hogy elég nagy igazságtalanság lezárni egy vitát a „hisztis nőszemély” megjegyzéssel, na de akkor szabaduljunk meg ezektől az előítéletektől a férfiakkal kapcsolatban is. A gyereknek is engednünk kell, hogy megélje az érzelmeit és türelemmel ülünk le mellé, ha rossz kedve van. Miért pont nekünk, férfiaknak kéne elnyomnunk az érzelmeinket és úgy csinálnunk, mintha minden rendben lenne, ha pedig nincs?!

Lehet, hogy nagyokat nevetsz most, de az elfojtás elvárás lett a férfiakkal szemben, ami ritkán vezet jóra. Mert ne feledd, hogy európai szinten mennyire ijesztően magas nálunk az apák körében az alkoholizmus, a depresszió és az öngyilkosságok aránya, hogy még mindig hány apa a gyerek és feleség pofozásával üti ki magából a frusztrációkat, vagy csak egyszerűen hány apa lép le a családjától. Na és arról az ijesztő tényről se feledkezzünk meg, hogy Magyarországon egészen elképesztő módon legalább öt apa írtotta ki a teljes családját csak 2019-ben, és már 2020 első ilyen borzasztó esete megtörtént, pedig még csak február eleje van.

És ha esetleg a fent felsorolt negatív életképek nem következnének be, akkor beszéljünk arról is, hogy vajon hány apa betegszik meg túl fiatalon az őt ért stresszhatások „nem kezelése” miatt.

(A hatásvadászat kedvéért pedig szándékosan a férfi helyett az apa szót használtam)

Vajon mennyivel jobb lenne, ha ezeket az apákat valaki meghallgatta volna, ha tudták volna hogyan kell elmondani, ha valami mi bántja őket, hogy mitől félnek, vagy csak fel tudták volna magukban tenni a megfelelő kérdéseket.

A „ne hisztizz!” válasz pedig olykor édeskevés…

Nekünk is vannak kételyeink, vannak rosszabb napjaink, és a mi hangulatunk is ingadozhat. De ma már tudjuk, hogy segít, ha foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, vagy csak hangosan kimondjuk, amit gondolunk róluk.

Örömmel tölt el, amikor olyan dolgokat látok, amiket néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam volna férfiak körében. Sajnos ugyanis még mindig ritkaságszámba megy, ha egy bizonyos generáció felett megtörik ez a bizonyos jég. Hiszen még mindig egyfajta bátorság kell ahhoz, hogy például egy negyvenes családapa több éves eltussolás után hangosan ki merje mondani a családja és a barátai előtt, hogy szarul van és segítségre van szüksége. Szerencsére én már láttam ilyet…

Tudom, most eszedbe jutott az a jelenet a Jóbarátokból, amikor Rachel ráveszi a Bruce Willis által alakított pasiját, hogy nyíljon meg előtte, végre beszéljen magáról és nyissa meg azt a bizonyos érzelmi csapot. És amikor a csap végre megnyílik, akkor hiába szeretne a nő egy idő után valami mást, már nincs visszaút, az érzelmek csak jönnek és jönnek, nagy bőgés lesz a vége, végül pedig nem marad más hátra, csak a csökkenő libidó és csupán a könnyektől áztatott papírzsebkendő.

Na jó, ettől azért a valóságban nem kell tartanod…

forrás: https://apu-kalipszis.blog.hu/2020/02/10/ferfihiszti_ferfilelek