Pont nőnapon? Hát, pont most értem ide. A bejegyzés alapja egy ismeretlen eredetű Facebook post. Egyszer már elolvastam, de ma megint elém került, így itt az ideje, hogy összeszerkesszem a saját formámra. Érdemes elolvasni, hogy egy kicsit bele tudjunk képzelni abba az elképzelhetetlen oldalba. És izgulni, hogy velünk sose történjen meg.
Vágjunk bele:
Sokan értetlenkednek, hogy:
– „Miért nem fordult a nő azonnal a rendőrséghez?”
– „Miért nem rúgta ki azonnal ezt a vadállatot?”
– „Miért állt vele szóba másodszor is?”
– stb-stb.
Azért, mert egy „bántalmazó”-típusú kapcsolatban az áldozat módosult tudatállapotban létezik, a józan ítélőképessége torzul, és a félelem veszi át az uralmat felette.
Ez független az áldozat értelmi és érzelmi intelligenciájától, neveltetésétől, körülményeitől.
Bárkiből lehet ilyen áldozat, ha belefut egy bántalmazó típusú egyénbe.
Aki most a legjobban értetlenkedik, és emiatt belecsúszik az áldozathibáztatásba… abból is lehet bármikor, megfélemlített, irreálisan viselkedő, Stockholm-szindrómás áldozat, csak a szerencséjén múlik.
Ez nem döntés kérdése.
Aki öntelt módon, tévesen, azt hiszi, hogy csak a „lúzer”-típusúakból lehet áldozat, az nagyon, de nagyon téved. És roppantul meg fog lepődni, ha netán majd őt is elkapja egy bántalmazó típusú egyén. (erre elég nagy esély van, mert egyre több a pszichopata)
„Én okos, erős vagyok, velem ez sosem történhetne meg!” – óóó, te kis naiv. Ó, dehogynem, dehogynem. Bármikor megtörténhet.
A bántalmazó-típusú kapcsolat mindig ugyanazon forgatókönyv szerint zajlik. Mindenkivel, aki egy ilyenbe bekerül, ugyanaz fog történni, pontról-pontra.
A „Bántalmazó”-típusú kapcsolat forgatókönyve:
Megismerkednek. A bántalmazóról ilyenkor nem lehet tudni, hogy bántalmazó, pont az ellenkezőjét mutatja: elárasztja az áldozatot imádata minden jelével.
Romantika, udvarlás ezerrel, mégpedig turbó-üzemmódban. Virágcsokor- és szerelmes üzenetek- eső, toronyóra lánccal, ígérgetés, szép remények, nagy tervek. Csillagok is az égről.
Az áldozat meg van győződve róla, hogy megfogta az Isten lábát, hogy megtalálta, végre-valahára, az Igazit!
Nem azért, mert egy „naiv, idióta hülye”, hanem mert ember, aki jóhiszeműen áll hozzá az emberi kapcsolatokhoz. Miért is gyanakodna, hiszen nem paranoiás (jó esetben)… hanem örül, hogy végre rátalált a Szerelem.
A bántalmazó, nárcisztikus, pszichopátiás személyiségzavaros, aminek az egyik fő ismérve, hogy kiválóan el tudja játszani a szuper-partnert és remekül manipulál.
Ügyesen kipuhatolja, mire vágyik az áldozat, mire van szüksége, és ezeket ő teljesíti.
Ettől az áldozat a Mennyben érzi magát, rózsaszín köd ereszkedik az elméjére. Józan ítélőképessége eltűnik, extrém erős kötődés, sőt. függőség alakul ki benne.
Magányos, vagy rossz kapcsolatból menekülő, vagy frissen elvált/szakított, vagy nehezebb sorsú, pl. gyerekeit egyedül nevelő, vagy sérült lelkű, stb. egyének nagyon könnyen esnek e csapdába.
De rajtuk kívül bárki más is, a legerősebb lelkű, boldogan élő, magánytól nem szenvedő, intelligens, stb. emberek is ugyanúgy csapdába esnek, őket is ugyanúgy tudja manipulálni a bántalmazó típusú egyén.
Amint kialakul az áldozat részéről az extrém erős kötődés / függőség, a bántalmazó megváltozik.
Fokozatosan, apránként adagolja a mérget.
Szép csendben, „viccesnek” álcázva, aztán már egyre nyíltabban és agresszívabban, elkezdi összezúzni az áldozat önbizalmát. Elkezdi megtörni a személyiségét.
Először csak beszólogat, „ártatlan”-nak tűnő kis pikírt megjegyzések formájában.
Degradálva az áldozat testsúlyát, külsejét, öltözködését, munkáját, háziasszonyi/gyereknevelési képességeit, emberi kapcsolatait, politikai és egyéb véleményeit, külső és belső tulajdonságait, szexuális és egyéb képességeit.
Az áldozat ekkor még viszonylag eszénél van, és riadtan tiltakozni próbál, vitatkozik, megsértődik, „beszéljük meg!”-ezni próbál, mentegetőzik.
A bántalmazó ilyenkor kiröhögi: „Ugyan már, csak nem sértődsz meg? Nem mondtam komolyan, tudod, hogy imádlak! Ne legyél már ilyen buta!”
Ettől az áldozat elkezdi tényleg butának érzi magát, és ő maga is röhög magán, zavarában. Vagy nem röhög, de már nem meri a zavarát, szomorúságát, haragját kimutatni, hanem magába fojtja.
Elkezdi elveszíteni a saját önértékelését, bizonytalanná válik.
Mivel hótt szerelmes és vakon reménykedve bízik ebben a kapcsolatban, maga fölé helyezi a másik felet = neki hisz, nem önmagának!
A bántalmazó elszigeteli az áldozatot: elkezdi rombolni az emberi kapcsolatait. Elfordítja a szeretteitől, családjától, barátaitól.
Extrém esetben a szomszédaitól, kollégáitól, mindenkitől
A saját gyerekeitől is. (ha vannak)
Az a cél, hogy az áldozat csak a bántalmazóra hallgasson, csak az „övé legyen”.
Mindenki más „ellenség”, az áldozat csak a bántalmazóban bízzon.
Ez meg is történik, így lesz.
Az áldozat képes mindenkivel összeveszni, aki egyetlen rossz szót mer szólni a bántalmazóra…őt védi, foggal-körömmel, akár az egész világgal szemben.
„Húzd-meg-ereszd-meg”, avagy a „Hoovering” (visszaporszívózás)
A bántalmazó váltakozva adagolja a mézet és a mérget.
Ezzel tovább fokozza az áldozat bizonytalanság-érzetét.
Így alakul ki egy extrémen erős, szinte eltéphetetlen, beteges kötődés az áldozatban.
Mert annyira vágyik a gondosan adagolt „méz”-re, mint egy narkós a napi betevő adagjára, és emiatt bármit eltűr.
Kialakul a Stockholm-szindróma: az áldozat Istenként néz fel a bántalmazójára, annak hibáit mentegeti, saját magát hibáztatja mindenért.
A bántalmazó nagyon ügyesen időzítve mindig visszaporszívózza magához az áldozatot…egy kis kínzás után egy kis gyönyör. Egy kis cukorka, egy kis jutalomfalat…amiért az áldozat olyan hálás, hogy majd belegebed.
Ettől az áldozat totál kikészül és bármit képes elviselni, csak hogy megkapja az „egy kis gyönyört”
Az áldozat, akármilyen büszke, erős, egészséges önbizalommal rendelkező volt azelőtt, mostanra lábtörlővé, a Szeretet Koldusává válik.
Ez a bántalmazás egy „enyhébb” formája, de ebbe is bele lehet pusztulni, mint a fizikai agyonverésbe.
A bántalmazó nem szól az áldozathoz. Miért? Csak.
Hogy kínozza.
Az áldozat hiába könyörög, hogy árulja el, mi a baj, mit vétett…nincs válasz, levegőnek nézés van.
Viszonylag rövid idő alatt az áldozat elveszíti önmagát: önbecsülése megsemmisül, emberi kapcsolatai megromlanak / megszűnnek,
reszketve retteg, hogy a bántalmazó kedvére tegyen,
könyörög a bántalmazó kegyéért.
Mindenben a bántalmazójától függ, aki ezzel vissza is él.
Mikor az áldozat így meggyengült, a bántalmazó elkezdi kínozni: lelki terror, alázás.
Verbális bántalmazás, ordítozás, káromkodás, lekurvázás.
Patológiás féltékenység, rém-jelenetek.
Fizikai bántalmazás.
Először csak egy kis megrángatás, lökdösés….
Majd durr, egy pofon.
Aztán két pofon, száz pofon, aztán földön rugdosás, lépcsőn lelökés, hajánál fogva végighúzás, Balegyenes-jobbhorog, stb.
Fontos tudni, hogy nem minden bántalmazó-típusú kapcsolatban van jelen a fizikai erőszak.
De attól még az ilyen kapcsolat is ugyanolyan bántalmazás, mintha agyonverné az áldozatot a bántalmazó.
Lelkileg veri agyon, semmisíti meg, pszicho-terrorral.
Az áldozat ekkorra már Stockholm-szindrómás, és vakon reménykedik, hogy vége lesz a rémálomnak, újra minden szép és jó lesz, mint az elején.
Ez a téveszme olyan számára, mint az éltető oxigén, ebbe kapaszkodik görcsösen, hogy meg ne őrüljön.
Az áldozat annyira szégyelli ezt az egészet, de leginkább saját magát, hogy inkább meghalna, mint hogy bárki is tudjon róla, mibe csöppent.
Kék foltjait takargatja, monoklijait napszemüveg és smink mögé rejti, összevissza hazudozik mindenkinek mindenfélét, hogy mentegesse a bántalmazót.
Az emberek elkezdenek gyanakodni, de maga az áldozat igyekszik, minden erejével, eloszlatni a gyanakvást.
Az áldozat a túlélésre játszik, különféle taktikákat alakít ki: pl megnémul, hogy elkerülje a verést, de ez csak olaj a tűzre: a bántalmazó egyre dühösebb lesz rá, bármit is csinál vagy nem csinál.
A bántalmazó kifelé eljátssza a szuper-partnert, a Jó Embert, a Példás Családapát, a csodálatos Filantrópot.
Nagyon könnyen el tudja hitetni mindenkivel, hogy ideális kapcsolatban élnek, csodálatos szerelemben, házasságban, stb.
A gyanakvókat eltávolítja az életükből. Pl. a balsejtelmű, aggódó családtagokat, barátokat kirúgja, nem engedi az áldozat közelébe, megszakít velük minden kapcsolatot.
A bántalmazó kiváló manipulátor, mindenkit maga mellé tud állítani.
El tudja hitetni velük, hogy az áldozat a hibás, és panaszkodik, magáét sajnáltatja, kibeszéli, szidja nekik.
Közös ismerőseikből „Flying Monkey”-k lesznek, akik megértően bólogatnak a bántalmazónak, mellette állnak, és együtt szidják vele az áldozatot.
Aki így még jobban elszigetelődik, hiszen ki is van közösítve, senki nem áll mellette.
Ez odáig szokott fajulni, hogy akár az áldozat saját anyja, vagy gyerekei is a bántalmazó pártját fogják, és az áldozatot hibáztatják.
Az történik, hogy az áldozatnak, még ha esetleg merne is panaszkodni (általában nem mer), SENKI nem hisz,
vagy degradálják a panaszát: „Ugyan már! Te se tudod, jó dolgodban, hogy mit csinálj!”
„Okos asszony köténye mindent eltakar!” és hasonló „népi bölcsességekkel” elhessegetik maguktól a problémát.
Az áldozat magára marad az égő szégyennel és az önhibáztatással.
Az áldozat irreális BŰNTUDATOT érez.
Az áldozat megszűnik létezni, biorobottá válik, aki már csak a pillanatnyi túlélésért esdekel, emiatt bármit meg lehet vele tenni. Neki már minden mindegy, élőhalott.
Az egyetlen, ami még életben tartja az áldozatot.
Az illúzióba való görcsös kapaszkodás, bármi áron.
Ha ez sem lenne, az áldozat élete véget érne, önkezével, vagy magától (pl szívroham, vagy valamilyen súlyos betegség)
EZÉRT bocsát meg újra-és-újra a kínzójának.
Ezt kellene megérteni, és nem áldozat-hibáztatni, mondván: „megérdemli! Miért ilyen hülye, hogy nem rúgja ki!”
Ez nem olyan egyszerű ám, ahogy a kívülállók gondolják.
Ez a forgatókönyv minden bántalmazó kapcsolatban így zajlik, ezek a stációk, egymás után.
Na, kérem: INNEN felállni, és merni segítséget kérni , az emberfeletti erőfeszítés és teljesítmény.
Óriási bátorság kell hozzá.
Sajnos, keveseknek sikerül.
Tömegek élnek úgy, hogy senki nem sejti, milyen rémdráma valójában az életük…tömegek élnek le így egy életet.
Orosz Bernadett fel tudott tápászkodni és a világ elé merte tárni a brutális valóságot. Ez önmagában óriási teljesítmény és bátorság.
Amire, sajnos, csak kevés áldozat képes…
Pontosan tudom ám, miről pampogok!
Voltam én is ilyen áldozat.
Én, aki nagypofájú, bátor, vagány,erős,, sőt: kifejezetten HARCIAS természetű vagyok.
Mindez semmit sem számít egy bántalmazó típusú egyénnel szemben: úgyhogy voltam én olyan nyomorult is, aki elsírta magát, ha bárki szólt hozzá, és inkább belehaltam volna, mint hogy akár a saját anyám is sejtse, mi a helyzet.
Tudom, milyen az „Égő Szégyen”, és beteges titkolózás, „kifelé vigyorgás, befelé zokogás”, mint alap-létezési állapot.
Voltam én is lépcsőn lerugdalva, leütve, agyoncsapva, és minderről némán kussolva, és ezek ellenére még mindig vakon reménykedve.
Voltam én is a beledöglés határán és tudom, milyen issssszonyatos erő kell ahhoz, hogy ebből ki tudjon mászni valaki.
Aki oly szerencsés, hogy nem élt még át ilyesmit, az ne okoskodjon, ne ítélkezzen, ne áldozat-hibáztasson, ne osztogassa fensőbbségességének hitében, nagy mellénnyel, a bölcsnek vélt jótanácsait…..mert halvány sejtelme sincs ám róla, mi ez.
Azt kellene megérteni, hogy a bántalmazó-típusú kapcsolatban, az áldozatnak nem csak a bántalmazóval kell megküzdenie, (aki sokkal erősebb nála), hanem SAJÁT MAGÁT IS ÖSSZE KELL KAPARNIA, élőhalott mivoltából, és ez a nehezebb.
De a legnehezebb az illúziókat, a reményt elengedni.
Szembenézni azzal a fájdalmas ténnyel, hogy a szerelmet, szeretetet, amit mi önzetlenül adtunk, telibeszarták, sárba tiporták, meggyilkolták.
Nagyon igaz a közhelyszámba menő népi mondás: „A remény hal meg utoljára”. Ez azt jelenti, hogy a remény az utolsó szalmaszál, az életerő legutolsó kis lángocskája.
Az áldozatnak ETTŐL kell megszabadulnia, neki magának kell kioltania a saját reményét, amivel az illúziójába kapaszkodik.
Ez a nehéz, nem a brutális barommal megverekedni!
Brutális tények: minden másodpercben belehal több ezer áldozat, szerte a nagyvilágban, a párkapcsolati bántalmazásba. Csak itt, Magyarországon, minden héten belehal minimum egy ember.
Gyerekek tömegei kénytelenek ebben a beteg légkörben felnőni,ettől eleve lelki sérültté válni és jó eséllyel vagy pszichopatává, vagy mazochistává válni, mire felnőnek.
forrás: ismeretlen