A minap eszembe jutott egy évekkel ezelőtti Facebook bejegyzésem. Akkor még nem volt saját blogom, azért ott tettem közzé azt az írást, amiről megjegyzésként akkor ezt írtam:
Az írás az Indulási oldal, komáromi irodalmi, művészeti lap II. évf. 2. számában jelent meg, változatlan formában gépeltem ide.
Akkor, most is ezt fogom tenni. Változatlan formában és kommentek nélkül. Annyit tennék hozzá, hogy Miklós Józsefné a középiskolai osztályfőnököm (Miklós József) felesége, maga is tanár, s engem például négy éven keresztül a középiskolai énekkarban dirigált. (Többek között neki köszönhetem, hogy volt lehetőségem egyszer az esztergomi bazilikában énekelni, s hallani a csodát, ahogy a saját énekkarunk hangjai a kódában zengenek a hatalmas boltozat alatt…)
Anyanyelvünkben élünk. Gondolatainkat, érzéseinket ennek segítségével fejezzük ki. A nyelv emeli ki az embert az élőlények világából, hiszen olyasmire képes, amire a növények, az állatok nem: beszélni. A nyelv őrizte meg azt a tudást, amit eleink felhalmoztak, és utódaikra, ránk hagyományozták.
Szép magyar szavaink, mondataink, zenéje sok, más kultúrába született művészt, tudóst elbűvölt már. Egyet idézek, Georg Bernard Shaw gondolatát: „Ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Teller Ede világhírű atomfizikusunk pedig azt mondta: tudományos sikereit annak köszönheti, hogy a magyar az anyanyelve, máskülönben „csak középszintű középiskolai tanár” lett volna belőle.
Attól tartok, a XXI. századi magyar nyelvre mindez már nem érvényes.
Századokon keresztül pusztítottuk magunk körül a természetet, együgyűen azt hittük, büntetlenül megtehetjük. Most aztán kongatják a vészharangot a politikusok, szervezik a klímakonferenciákat, hátha jóvátehetik a jóvátehetetlent.
Ugyanígy pusztítjuk az anyanyelvünket, s mivel benne vagyunk a folyamatban, talán észre sem vesszük. Mire ráébredünk a veszteségre, már késő lesz.
Hallgassanak csak bele a környezetük beszédébe! Bocsánat – kommunikációjába, hiszen itt már beszélgetés nincsen. A köszönések lerövidülése vagy éppen elmaradása; a gügyögő rövidítések határtalan áradása, az idegen szavak feltartozhatatlan térhódítása az élet minden területén; a tegeződés szökőár szerű terjedése – édes anyanyelvünk elsorvasztásának megannyi eszköze. Szándékosan nem említek példákat, hiszen annyit hozhatnék, hogy megtelne velük ez az újság. De álljanak meg Önök egy pillanatra ebben a rohanó világban, és gondolkodjanak!
Akinek ép a nyelve, épek a gondolatai is. És fordítva: akinek rongyos a nyelve, rongyos, silány, értéktelen lesz a gondolkodása. Pedig most nincs diktatúra! Szabadon dönthetünk, s mi önként dobjuk szemétre kincseinket. Deák Ferenc figyelmeztetését jó lenne nem feledni: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet … önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
Ne várjanak kívülről megoldást! Ha nem akarjuk, hogy nyelvünk – s vele mi magunk is – a történelem süllyesztőjébe kerüljön, magunknak kell elkezdeni a változást. Hogyan? Ez roppant egyszerű. Beszélgessenek, és úgy beszéljenek, ahogyan az édesanyánktól, nagyszüleinktől, klasszikus költőinktől, íróinktól tanultuk, vállalva a korszerűtlenség vádját is. Ne a tapasztalatlan ifjúság nyelve, a rádió, a televízió, a pletykalapok stílusa legyen a példa. Változtassunk, hogy éljen itt magyarul beszélő nemzet száz év múlva is, akinek Nagy László költő azt üzente: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.”
forrás: Indulási oldal, komáromi irodalmi, művészeti lap II. évf. 2. szám