A düh és az önismeret kapcsolata

Limpár Imre szerint elsőként azt a legfontosabb felismerni, hogy attól, hogy valaki állít rólunk valamit, még nem biztos, hogy az igaz, és valóban olyanok vagyunk, amilyennek ő gondol minket.

“Az igazi önismeret valahol ott kezdődik, hogy ki tudjuk mondani: a másik véleménye csak egy vélemény, és nem határozza meg azt, kik vagyunk”

– véli a szakember.

Ez azonban nem egyfajta statikus állapot, amelyet ha elértünk, az azt jelenti, készen vagyunk, van önismeretünk.

“Az önismeret nem úgy működik, hogy megvan, pipa – kocsi, lakás, önismeret, és kész” – szögezi le Limpár Imre. “Sőt, mindig gyanús is egy kicsit, amikor valaki olyan nagyon hangoztatja, hogy ő már tökéletesen ismeri magát. Valójában aki az önismeret útját járja, az jól látja, mennyi fekete folt van még, mennyi minden, amit még meg lehetne nézni…”

Vissza-, vagy éppen közelebbről ránézni ezekre a “fekete foltokra”, felidézni múltbeli helyzeteket és elemezni, megvizsgálni, mit tehettünk volna másként – egy önismereti folyamat idő- és energiaigényes dolog, és nem biztos, hogy érdemes egyedül belevágni. A szakember szerint azonban nem kell mindenkinek terápiába járnia – az csak egy út a sok közül, ami működhet.

“Ha tudod, hol vannak az elakadásaid, mi nem működik, nagy kérdés, hol szeretnél beavatkozni a saját rendszeredbe. Ki az a segítő, mi az az eszköztár, ami neked hiteles? Ebben van egy nagy egyéni felelősség, hiszen neked kell választanod” – mondja Limpár Imre.

“Én azt vallom, ha önismerettel szeretnénk dolgozni, tegyük pszichológusnál, pszichoterapeutánál, klinikai szakpszichológusnál – mert lehet, hogy van olyan felcser, aki szuper agyműtétet csinál, de azért ha arra kerül a sor, mégis jobb, ha sebészhez fordulunk.”

A pszichoterápia különösen akkor lehet nagy segítségünkre, ha mélyen gyökerező, akár az elsődleges kapcsolatainkat érintő elakadásokkal van dolgunk. Szintén fontos, a terápia irányába mutató jel lehet az, ha a családban, ahonnan jövünk, nem voltak sikeresek a leválási folyamataink, vagy úgy érezzük, nem kaptuk meg a szükséges erőforrásokat. Ahogy a szakpszichológus fogalmaz: “Mindig felkiáltójeles történet az, ha valaki vagy valami miatt odaadtad a lelki békédet.”

Soma: Itt nagyon fontosnak tartom az általam fontosnak vélt felelősség kérdését! Ha úgy döntünk, hogy a lelki békénket „odaadjuk valaki miatt”, azt gondolom, egyenes úton vagyunk a felelősség áthárítása felé, hiszen akkor lesz kit okolni a magunk dolgai miatt. Ergo, nem kell felelősséget vállalnunk magunkért.

Fontos azonban tudni: az önismereti folyamatnak, ami abban segíthet, hogy felismerjük ezeket az elakadásokat, önmagában nincs gyógyító ereje. “Attól, hogy valaki megtudja, milyen is ő, és megérti, miért olyan, még nem fog meggyógyulni” – hangsúlyozza Limpár Imre. “Popper Pétert idézve: ‘egy önmagáról keveset tudó szorongó, neurotikus karakterből, ha elmegy önismeretbe, lesz egy önmagáról sokat tudó szorongó, neurotikus karakter’.”

Mi történik hát akkor, ha gyógyulni szeretnénk, de legalábbis valamiféle változást remélünk az önismeretünk mélyítésétől? A szakértő szerint két irányba indulhatunk – az első lépés pedig az, hogy elképzeljük magunkat egy gömbként.

“A gömb felszíne a mindenkori jelened. Ha valamin változtatni kell, azaz megjelenik a szenvedésnyomás, két út van előtted. Az egyik az ásás. Ekkor a választ a gömbön belül keresed, ami a múltad, az elakadásaiddal, a fájdalmaiddal, a gócpontjaiddal. A felismerés, a ráeszmélés, az újraélés (esetleg egy terápiában megélt korrekciós élmény) hatására a gömb elkezd belülről kifelé változni – és a felszíne átalakul. Megváltozol te, és az életed is.

A másik út az, hogy nem foglalkozunk a gömb belsejével” – folytatja Limpár Imre. “Tudjuk, hogy van, és nem hazudjuk el az erejét, de azt mondjuk, jövőorientáltan gondolkodunk: a gömböt körülveszi még egy üveggömb, ami nem más, a 2.0-ás, új énünk – és elkezdjük ezt a külső körgyűrűt közelíteni a felszínhez. A változás ilyenkor kívülről befelé hat, és így is működhet. Hacsak nincs olyan mélyen az elakadás, hogy ez a típusú változás nem lehetséges – olyankor ugyanis tényleg csak a terápia segít.”

Soma: Érdemes megfigyelni, hogy Limpár mind a két utat (kívülről befelé, vagy bentről kifelé) járhatónak tartja!

Az önismereti folyamat elmélyülése azonban nem csak azon változtat majd, hogyan szemléljük a múltbeli elakadásainkat a jelenben. Ha tisztábban látjuk önmagunkat, az óhatatlanul hatással lesz a kapcsolatainkra is.

“Düh nélkül nincs igazi önismeret” – figyelmeztet a szakember. “Főleg az önismereti folyamat elején jellemző, hogy nagyon dühösek tudunk lenni a szüleinkre, a számunkra fontos emberekre. Később aztán a düh szépen lassan veszít az erejéből, és jön a ‘Megmentő-fázis’: én majd megváltoztatom anyámat (vagy apámat, vagy bárki mást)! Ez azonban nem lehetséges – és erre idővel mi magunk is rájövünk majd.

Ráébredünk, hogy bizonyos dolgokat nem azért kell kimondani, hogy a másik megértse, és megváltozzon tőle, hanem magunk miatt; azért, mert nekünk fontos, hogy kimondjuk.

Még egy kicsit távolabbról már azt is láthatjuk, mennyire esendőek is tudnak lenni a szülők valójában. A folyamat végén pedig ott lehet egy elfogadás, egy belenyugvás: annak a belátása, hogy ez így van, és én ettől még élhetem a saját életemet.”

Soma: a kimondás fontossága nem hangsúlyozható elégszer. Önmagunk szembesítése – a sokszor nekünk is kellemetlen tényekkel – véleményem szerint a leghasznosabb eszköz az önismeret útján. Ez egyfajta őszinteséget ad. Ha őszinte vagyok magammal, akkor a magam barátja vagyok, akkor elfogadom magamat és – minő meglepetés – máris tudok felelősséget vállalni magamért és az utamért.