Kilenc gyakori, de kerülendő kifejezés

Az emberek nem szeretik, ha arra emlékeztetik őket, hogy rossz döntéseket hoztak. Azt meg különösen nem, amikor azzal nyúzzák őket, hogy mindez nem történt volna meg, ha rád hallgatnak. Ha ezt hangoztatod, akkor az empátiás odafordulás helyett a kárörvendés, a saját kiválóságod másik orra alá dörgölése kap teret. Ennél sokkal támogatóbb lenne, ha azt fejeznéd ki, hogy mennyire sajnálod, hogy nehéz helyzetben van. Azt is felajánlhatod neki, hogy szívesen segítesz, ha szüksége van rád.

Amikor valakit veszteség ér, a vele együtt gyászolók gyakran azzal próbálják nyugtatni, hogy pontosan tudják, min megy most keresztül. Ám érdemes óvatosan bánni ezzel az üzenettel. Lehetséges, hogy átéltünk valami hasonlót a saját életünkben, és az is teljesen természetes, hogy igyekszünk a másik tudtára hozni, hogy nincs egyedül. Emellett viszont fontos figyelembe venni, hogy minden emberi tapasztalat egyedi, összetett és soktényezős. Ráadásul a személynek most a saját fájdalmával, érzéseivel kell kezdenie valamit. Így talán azzal segítesz a legtöbbet, ha nem vigasztalni akarod, hanem meghallgatod, és vele vagy.

Vannak olyan helyzetek, amikor valóban nem mi hibáztunk. De a fenti mondat sok esetben olyan kontextusban hangzik el, ahol a személy defenzíven viszonyul az egész problémához, meg sem vizsgálja érdemben, hogy az ő hozzáállása, döntései, cselekedetei hogyan járultak hozzá a helyzet kialakulásához. Munkahelyi szituációkban sokan tartanak a hibázástól, de a másokra mutogatás általában nem célravezető, ezzel szemben a felelősségvállalás mind a felettesek, mind a kollégák körében bizalmat kelthet.

Ez egy kifejezetten bántalmazó mondat, hiszen a másik által megélt élményeket invalidálja, érvénytelennek tünteti fel. Mintha azok nem lennének valóságosak, autentikusak, jogosak, csak a fantázia szüleményei. Előfordulhat, hogy elsőre furcsa számodra, hogy mit miért úgy él meg valaki, ahogy. Sőt, az is lehet, hogy a múltbeli tapasztalatai miatt olyan intenzitással reagál, amit az emberek többsége nem mutatna az adott történés kapcsán. De ahelyett, hogy megkérdőjelezed a szubjektív világát, próbáld megérteni, elfogadni a belső folyamatait.

Még ha valóban kíváncsi is vagy, hogy mi zajlott le a másik fejében, amikor meghozott egy döntést, a fenti kérdés önmagában meglehetősen hibáztató, kioktató, és a jövőre nézve is elbátortalaníthatja az illetőt. Ehelyett érdemes csak simán megkérdezni, hogy mit tanult a történtekből, és mit csinálna máshogy, ha ismét ilyen helyzet állna elő.

Ezek olyan szavak, amelyekre általában rögtön ugrik a vitapartner, hiszen ritkán bizonyulnak igaznak. Például azt mondjuk a párunknak, hogy elegünk van abból, hogy sosem figyel ránk. Erre ő sértődötten sorolni kezdi azokat az alkalmakat, amikor meghallgatott minket. Persze senki sem szereti, ha címkézik, így érdemes az adott viselkedésről, illetve annak a ránk gyakorolt hatásáról beszélni, amikor a másiknál változást szeretnénk elérni. Mondhatod azt, hogy neki talán nem tűnik fel, de mostanában gyakran nyomkodja a mobilját akkor is, amikor hozzá beszélsz. Ez pedig olyan érzést kelt benned, mintha őt nem érdekelné, amit meg szeretnél osztani vele.

Túl azon, hogy ez hatalmas közhely, két probléma is felmerül a mondat kapcsán. Az egyik rögtön az, hogy az állítás nem feltétlenül igaz. Sajnos a világ korántsem annyira igazságos, mint ahogyan azt a hiedelmeink sugallják: jó emberekkel is történnek rossz dolgok, és rossz emberekkel is jó dolgok, a szerencse nem érdemek alapján válogat. Visszatekintve persze gyakran találunk valami értelmet, tanulságot az életünk kisebb-nagyobb eseményeiben, de amikor éppen benne vagyunk, és szenvedünk, akkor még egyáltalán nem tartunk ott, hogy meglássuk ezeket az összefüggéseket. A krízis egyik legfőbb jellemzője az, hogy a tudatunk beszűkül: nagyon nehéz elhinni, hogy leszünk majd jobban, amikor épp bajban vagyunk. Viszont rengeteget számít, ha ott van velünk valaki, és csak egyszerűen meghallgat minket ahelyett, hogy üres frázisokat pufogtatna.

Az ilyen szerkezetekben általában a de szócska után szokott jönni a lényeg, amely egyben ki is oltja az első tagmondat tartalmát. Például amikor azt mondja valaki, hogy neki semmi baja a melegekkel, de… Szinte előre borítékolható, hogy egy homofób kijelentés fog következni. Ehhez hasonlóan működik a fenti mondat is. Minden tiszteletem a tiéd, de most fogok mondani valami tiszteletlen dolgot. Viszont maga a közlés ugyanolyan fájdalmas lehet a befogadónak attól még, hogy az elejére odabiggyesztettél egy ilyen felvezetést. Ez eléggé olcsó megoldás, és nem is túl hatékony. Ehelyett sokkal jobb lenne, ha inkább átkereteznéd a mondandódat, és helyből körültekintőbben fogalmaznál.

Tegyük fel, hogy egy fárasztó nap után elkezdesz vacsorát készíteni. Bekiabálsz a párodnak a nappaliba, hogy mit szeretne enni. Mire ő csak annyit válaszol: tök mindegy. Persze lehet, hogy rossz passzban van, és más okból ingerült, de ha már válaszol, akkor mondhatna olyat is, amivel nem bánt meg. A tök mindegy kifejezés nemtörődömséget és elutasítást fejez ki, mintha egyáltalán nem értékelné az erőfeszítéseidet. Mennyivel jobban esne, ha meg tudná köszönni a figyelmességet, és felajánlaná, hogy szívesen segít az előkészületekben.