Manapság divatos kifejezése a „meg kell gyászolni ezt, vagy azt…” Van benne valami. Az alábbi írás arra mutat rá, hogy a gyásznak milyen szokatlan formái léteznek.
Nincs mit hozzátennem…
Bokor Ági írása
Veled is volt már úgy, hogy magad sem értetted, miért reagálsz olyan hevesen egy-egy történésre az életedben? Érezted indokolatlannak a veszteségérzést, amit egy iskolaváltás vagy egy általad kezdeményezett szakítás okozott? Volt már olyan érzésed, hogy gyászt élsz meg akkor, amikor nem is halt meg senki? Ha igen, akkor nem képzelődtél. A gyász érzése ugyanis nem csak a halálról szólhat.
Gyerekkoromban volt egy Skoda 120L-es autónk, amit nagyon szerettem. Piros volt, első csomagtartós, belül sárga-fekete mintás üléshuzattal, a rendszáma szerintem örök időkre az emlékezetembe égett. Amikor a szüleim eladták, mert vettek egy új autót, nagyon szomorú voltam. Mielőtt a vevők jöttek érte, beültem az udvaron álló autóba – a garázst már az új foglalta el – és elbúcsúztam tőle.
Emlékszem, hogy nem igazán értettem, hogy lehet hogy egy autó miatt ennyire szomorú vagyok. Pedig milyen jó lett volna tudnom már akkor is, hogy a gyász nem csak akkor legális, ha egy szerettünket veszítjük el.
Sokféle eseményt megélünk az életünk során, ami jelentős változással jár. A változás nemcsak azt jelenti, hogy valami újba fogunk bele vagy valami újjal kell szembenéznünk, hanem azt is, hogy valamit, ami eddig kiszámítható volt, magunk mögött hagyunk.
Ezért teljesen normális, ha akkor is megéljük a gyász fázisait (amelyekről például ebben a cikkünkben írtunk), ha nem valaki fontosat veszítünk el az életünkben, hanem valami egészen más változáson megyünk keresztül.
A gyászreakcióink egyediek, éppen úgy, mint mi magunk
Nincs mit furcsállni tehát azon, ha a munkánk, az évtizedeken át használt autónk vagy a lakóhelyünk változása miatt élünk meg egyfajta gyászt. Sőt, az is biztos, hogy ugyanaz az esemény sosem váltja ki pontosan ugyanazt az érzelmi reakciót mindenkiből a környezetünkben.
Próbálkozhatunk azzal, hogy megértsük a reakcióinkat, és fontos is, hogy rálássunk a bennünk zajló dolgokra, de a veszteséget nem érteni, hanem érezni fogjuk. Erre világít rá Graf Orsolya, a Gyászfeldolgozás Módszer specialistája ebben az interjúnkban, és azt is hozzáteszi, hogy az érzelmekkel nem lehet vitatkozni, hiszen azok vannak és kész. Nincs helye velük kapcsolatban annak a kérdésnek, hogy jogosak-e vagy sem, mert minden esetben azok.
Négy szokatlan helyzet, amikor igenis jogos a gyászunk
Gyászolni ugyanakkor nem csak kézzelfogható veszteségeket lehet. Sarah Epstein pár- és családterapeuta arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak akkor jogos a gyász, ha egy szerettünket, egy háziállatot, a lakásunkat vagy az autónkat veszítjük el. Ugyanúgy megélhetjük ezt a folyamatot akkor is, ha a biztonságérzetünk, az identitásunk vagy az önállóságunk került veszélybe, sőt, olyan álmainkat is elgyászolhatjuk, amelyek soha meg sem történtek. És hogy mit is jelent ez bővebben? A szakértő ezt is kifejti.
Az identitásunkat nagyban meghatározzák az énrészeink, és a szerepek, amiket az világban betöltünk. Feleség, férj, anya, egy bizonyos cég felsővezetője, megszállott futó, nő, férfi, unoka, barát. Mind-mind olyan szerepeink, amelyeket, ha elvesztünk, az identitásunk is változásra kényszerül. Gondoljunk csak a férfira, aki a válás után nem férj többé, a nőre, aki legyőzte a mellrákot, de elveszítette a mellét vagy a szülőkre, akiknél kirepültek a gyerekek a családi fészekből, ezért már nem olyan hangsúlyos a szülői szerepkörük, mint az elmúlt 18-20 évben.
Ha identitásunk ilyen fontos részét veszítjük el, azt meg kell gyászolnunk. Ez a feladat egyáltalán nem egyszerű: el kell fogadnunk, hogy már nem azok vagyunk, akik korábban voltunk, és meg kell teremtenünk az új identitásunkat.
Ebből a szempontból valójában mindegy, hogy mi magunk döntöttünk-e a változás mellett, vagy akaratunkon kívül történnek az események. A veszteséget így is, úgy is megéljük. Sőt, azok, akik maguk döntenek például egy válás vagy munkahelyváltás mellett, kevésbé érzik jogosnak a saját gyászukat, hiszen ők maguk választották ezt az utat.
Akárhogyan is, ha valami olyasmit veszítünk el, ami az identitásunk szerves részét képezte, akkor igenis jogos a gyász érzése, akár mi döntöttünk a váltás mellett, akár rajtunk kívül álló okokból alakult így az életünk.
A biztonság alatt nemcsak a fizikai, hanem az érzelmi és mentális biztonságot is értjük. Ugyanúgy a biztonságérzetét veszíti el az a férfi vagy nő, akit a partnere megcsal, az a gyermek, akinek éppen válnak a szülei, mint az, akinek egyik napról a másikra nincs hol laknia, vagy szexuális bűncselekmény áldozata lesz.
A saját közösségeinkben, a párkapcsolatunkban, a családunkban vagy az otthonunkban szeretjük biztonságban érezni magunkat. Ha a biztonság érzete éppen ezeken a helyeken szűnik meg – mert mondjuk betörnek a házunkba, vagy csaláson kapjuk a partnerünket -, az természetesen rosszul érint bennünket. Ezek az élmények akár traumatikusak is lehetnek számunkra, ami azt eredményezheti, hogy a későbbiek során akkor sem érezzük már biztonságban magunkat, amikor nem is leselkedik ránk veszély.
A biztonságérzet, a bizalom újjáépítése nem egyszerű feladat még akkor sem, ha a körülményeink már stabilizálódtak. Ilyenkor gyakran megélhetjük a gyász érzését, hiszen valóban el kell gyászolnunk valamit. Azt a képet, ami ezidáig a biztonságról és a bizalomról élt bennünk.
Gyakran magától értetődőnek vesszük, hogy képesek vagyunk gondoskodni saját magunkról vagy akár a körülöttünk élőkről is. Képesek vagyunk kitakarítani a lakásunkat, fejleszteni a vállalkozásunkat és fizetni a rezsiszámlákat. A koronavírus járvány következtében mára már azonban senkinek sem kell bőven kifejteni, hogy ezek a körülményeink akár egyik napról a másikra megváltozhatnak, és hirtelen mások segítségére szorulhatunk.
Ilyenkor nemcsak a kontrollt veszítjük el, hanem a büszkeségünket is, és az énünknek azt a részét, aki meg volt győződve róla, hogy vele soha nem történhetnek ilyen szörnyűségek.
A veszteségek kapcsán pedig ugyanúgy gyászt élhet meg az, aki egy baleset következtében mozgásképtelenné válik és az is, aki anyagi problémák miatt a szüleire, gyerekeire, barátaira szorul. Másként kell ugyanis gondolnia magára, mint addig bármikor. Azzal a nehéz feladattal áll szemben, hogy újra kell építenie az életét, ezúttal teljesen más körülmények között. Egészen természetes, hogy egy ilyen esetben is elgyászoljuk a veszteségeinket.
Nem csak azt tudjuk elveszíteni, amink van, hanem azt is, amink sosem lehet már, pedig álmodoztunk róla. Ha az élet keresztülhúzza a számításainkat, akkor mély igazságtalanságot és akár kudarcot is megélhetünk. Miért pont mi? Amikor mindent olyan gondosan elterveztünk. Elképzeltük, hogyan szeretnénk leélni az életünket, milyen munkát szeretnénk végezni, milyen házat szeretnénk építeni és hány gyermeket szeretnénk felnevelni. Ha ezeket mégsem tudjuk megvalósítani, akkor irányvesztettnek érezzük magunkat és megjelenhet a gyász érzése azok fölött a dolgok fölött, amikről reméltük, hogy majd megtörténnek velünk. Vagyis ilyenkor az álmainkat gyászoljuk.
Óhatatlanul hasonlítgatni kezdjük magunkat másokhoz, és azt gondoljuk, hogy mi rontottunk el valamit, hiszen másoknak sikerült, ami nekünk nem. Az álmaink fölött érzett gyászunkat is érdemes tehát feldolgoznunk. Ez ahhoz szükséges, hogy az önostorozás helyét idővel átvehesse a konstruktív látásmód, vagyis hogy megtaláljuk a szeretetteljes utat az új önmagunkhoz.
Gyászt megélni tehát akkor is lehetséges, ha nem halt meg senki a környezetünkben. Ha valami fontosat veszítünk el – legyen az a munkahelyünk, a családi állapotunk vagy akár egy Skoda 120L-es autó – jogos a gyászunk. Sőt, gyakran nem csupán jogos, hanem szükséges is ahhoz, hogy a továbbiakban rágódástól mentes, célokkal teli, teljes életet tudjunk élni.
Azt gondoltam, hogy nem teszek hozzá semmit. Egy következő bejegyzésben fogok írni Cserhalmi Imre egy általam most olvasott (általa nem régen megírt) könyvéről. Ebből másolom Elisabeth Kübler-Ross svájci származású pszichológus modelljét, ami azokat a fázisokat tartalmazza, amin általában egy haldokló átesik.
Amikor egy személy megtudja a veszteséget, sokkot tapasztal. Félreértés, nézeteltérés, hitetlenség, hogy vele történt („Ez valamilyen hiba”, „Nem lehet”, „Ez egy álom”). A megtagadás ténye kétségbeesett kísérlet arra, hogy megvédje magát a valóságtól, megőrizze egykori életét és békéjét.
Egy erős haragérzet a fontos és költséges megsemmisítésre adott reakció; megállíthatatlan vágy, hogy megbüntessék azokat, akik részt vesznek a pusztításban.
Amikor a harag, az agresszió nem adja meg a kívánt eredményeket, az ember megpróbálja megtalálni a módját, hogy visszatérjen a múltba, keressen valamit, ami megváltoztathatja azt, ami történt, helyrehozhatatlanul.
Ebben a szakaszban egy személy elriasztja: nem akar senkit látni, beszélni senkivel, nem akar semmit csinálni. Gondolatok a jövőre csak komor fényben, a teljes reménytelenség megértésében. A depressziós állapot klinikai depresszióvá válhat, ha a közeli emberek nem segítenek neki, vagy maga nem érti, hogy ezt a szívfájdalmat és a bánatot meg kell élni és tapasztalni.
Függetlenül attól, hogy milyen erős a bánat, akkor jön egy idő, amikor egy személy elkezdi felismerni és elfogadni egy új valóságot, hogy megértse, hogy ez elkerülhetetlen, és továbbra is élni kell vele. Elkezdi irányítani a helyzetet és új döntéseket hozni.
Ezt a modellt szerintem érdemes párhuzamba állítani a saját megélt gyász folyamatainkkal. Van párhuzam?
forrás: https://pszichoforyou.hu/a-gyasz-4-szokatlan-arca/ forrás: https://hu.divineinnerhealth.com/stadii-kjubler-ross.php