A kapcsolat paraméterei

Egy legfontosabb dolog nincs. Van viszont több – de azért nem vészesen sok –, ami nem árt, ha megvan. Legyenek számunkra vonzó dolgai. Amit csodálunk benne, ami tetszik, amivel megnevetett, amit kedvtelve hallgatunk, amit értékelni tudunk. És legyen meg az a része is, amitől ez kölcsönös, vagyis amit ő bír bennünk, és megélhetjük azt, hogy adunk neki valami értékeset.

Aztán fontos a tisztelet, megint csak kölcsönösen. Partnerről beszélünk, akivel társak vagyunk, aki elfogad, és tiszteli a méltóságunkat. Ha ez az alap megvan, akkor fontos még, hogy tudjunk jól kommunikálni egymással. Ezt nem mindegyikünk tanulja meg jól otthon a szülői házban, sokan menet közben, felnőttként tanuljuk. De az fontos, hogy érezzük részéről a nyitottságot. Azt, hogy meg tud hallani minket, és törekszik arra, hogy őszintén beszéljen velünk.

Szerintem fontos az összehangolható értékrend is. Ha alapértékeiben ő nagyon másban hisz, mást gondol a világról, akkor nehéz, hosszú távon talán lehetetlen is az együttlét. Csomó minden tartozhat ide: hit, politikai nézetek, a pénzről való gondolkodás, a nevelés kérdései, vagy a férfiak, nők, gyerekek szerepe a családban és a társadalomban. Persze azt el tudom képzelni, hogy egyikünk vallásos, a másik meg nem – akkor, ha megvan az elfogadás képessége bennünk, és egyébként az alapértékeinkben (például szolidaritás a rászorulókkal) egyezünk. De ha nagyon mást gondolunk arról, hogy mi a nő és mi a férfi szerepe a világban, akkor már nehezebbnek látom a harmónia lehetőségét.

Számomra fontos az az érzés is, amit magamban tapasztalhatok, és ki tudja, a partnerem mely minőségéből fakad: azt érezzem, hogy kivirulok mellette. Nem korlátokat támaszt, nem így-úgy préselgetem magam bele egy keretbe, hogy neki megfeleljek, hanem önmagamban erősödöm meg. Biztos alapot, hátországot ad a kapcsolatunk ahhoz, hogy kibontakozzam, hogy megvalósítsam, ami bennem van.

Szerintem az egyik olyan dolog, amely elengedhetetlen egy partnerben, az az önreflexióra való képesség. Ez alatt azt értem, hogy valaki képes hátrébb lépni pár lépést, és mintegy kívülről rátekinteni a saját belső folyamataira, gondolataira, érzelmeire, viselkedésére. Előszeretettel elmélkedik azon, hogy mit miért tesz vagy mond, illetve mi kéne ahhoz, hogy legközelebb máshogy reagáljon. Képes önkritikus lenni, észrevenni a tévedéseit, a projekcióit (amikor rávetít valamit valakire), a triggereit (amikor azért él meg valamit különösen intenzíven, mert az rezonál a múltbeli negatív tapasztalataira) – legalábbis lehet vele ezekről a témákról beszélgetni. Ez a nyitottság és az önelemzés iránti fogékonyság teremt alapot ahhoz, hogy a párkapcsolat egyáltalán fejlődőképes legyen. Ha a felek önreflektívek és képesek egymás nézőpontját átvenni, akkor nagyobb eséllyel tudják összehangolni az igényeiket a kisebb vagy nagyobb problémák megoldása során.

Az egocentrált ember ezzel szemben olyan, mint egy önmaga körül keringő bolygó. Csak korlátolt mértékben képes viselkedésváltozásra, mert nehezen engedi be a másoktól jövő visszajelzéseket. A belső világában szinte minden róla szól, így gyakran hiheti azt, hogy a többi ember egyenesen tartozik neki azzal, hogy a szükségleteit kielégíti, neki ez valamiért jár. Ennek megfelelően általában az empátiával is nehézségei vannak, mert mindenről a saját élményei jutnak az eszébe, s ezeket rögtön el is kezdi mondani. Az ilyen ember nem jó hallgatóság. Mivel nem igazán képes beleélni magát a másik érzelmi állapotába, az első adandó alkalommal magára tereli a szót, hajlamos örökké monologizálni.

Az önreflexióra való képesség azonban feltételez egyfajta kognitív rugalmasságot. Ez azt jelenti, hogy valaki képes váltani. Váltani nézőpontok között, elhagyni egy szokást, módosítani egy terven, vagy éppen elengedni egy előfeltevést és valóban megismerni a másikat. Nem ragaszkodik a szavak szó szerinti jelentéséhez sem, így valószínűleg sokkal jobb lesz a humora. Nem fog leragadni a munkahelyi teendőinél, gyorsabban át tud állni fejben a párkapcsolati, családi, baráti együttlétekre, amikor hazaér. Nem a múlttal vagy a jövővel lesz folyamatosan elfoglalva, hanem időnként át tudja adni magát a jelen pillanat megélésének. Mindez azt ígéri, hogy olyan partner lesz, aki nem barikádozza el magát a kötelességeivel és a rigolyáival, hanem élvezni fogja a veled való összekapcsolódást.

Nagyon nehéz itt egyetlen dolgot, egy tulajdonságot kiemelni. Leginkább azért, mert vannak alapvető feltételek, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a kapcsolat egyáltalán létrejöjjön. Ilyen például az, hogy a másik vonzó legyen a számomra. Az, hogy ki kit tart vonzónak, egyénenként változik, és a személyes történetünkben gyökerezik. Számomra például vonzó az, ha úgy érzem, hogy tanulhatok valakitől, vagy ha van humora, de hasonlóan vonzó lehet az optimizmus, a nyugalom, a fejlett problémamegoldó képesség vagy a fizikai megjelenés. Az, hogy kit találunk vonzónak, szerencsére nagy változatosságot mutat (ezért nem mindenki ugyanabba az egy emberbe szerelmes), de azt például tudjuk, hogy az ismerősség, a közelség és a hasonlóság olyan tényezők, amelyek növelik a vonzalom esélyét.

De mi van akkor, ha már találtunk egy potenciális partnert, mi az, aminek meg kell benne lennie ahhoz, hogy hosszú távon is jó legyen vele együtt élni? Szerintem a válaszkészségnek. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy a másik képes odafigyelni ránk, hogy érzékenyen reagál az érzelmi állapotainkra, az igényeinkre, hogy képes és hajlandó energiát fektetni abba, hogy foglalkozzon a problémáinkkal, hogy fontos számára a jóllétünk. Ha ez megvan valakiben (és persze bennünk is megvan), az teremti meg a lehetőségét annak, hogy közel érezzük magunkat a másikhoz, hogy bízzunk egymásban, hogy átsegítsen minket a kapcsolati kríziseken, hogy képesek legyünk együtt változni, fejlődni a kapcsolatban. A személyiségünk és a múltunk befolyásolja azt, hogy mennyire megy nekünk mindez könnyen vagy természetesen, de a jó hír az, hogy az érzelmi válaszkészség tanulható, fejleszthető képesség, bár az is biztos, hogy figyelem, energia és tudatosság kell hozzá. De hát ez kell ahhoz is, hogy képesek legyünk gondozni a párkapcsolatunkat.

A tulajdonságok szintjén már azt hiszem, minden elhangzott, amit én a magam részéről is fontosnak tartok. Utolsó megszólalóként ezért én a leíró jellemzők helyett inkább a folyamatjellegű dolgokat hangsúlyoznám. Egy kapcsolat legelején, a megismerkedés időszakában nagyon fontos például, hogy meglegyen a rózsaszín köd, meglegyen a vonzalom, a közeledni törekvés, az intimitás mélyítésének igénye és lehetősége. Ebben a párkapcsolati szakaszban biológiailag is minden adott a nagy szerelemhez, amit a későbbi sikerek érdekében is érdemes minél teljesebben megélni. Azokban a kapcsolatokban, ahol nincs meg a kémia, ahol az egyik vagy mindkét fél akadályozott az érzelmi bevonódásban (ha például nem sikerült megküzdeni az előző partner elvesztésének fájdalmával), ahol konkrét, fizikai gátló tényezői vannak az intimitás elmélyítésének (például egy távkapcsolatban), ott a párkapcsolat későbbi életszakaszai is nehezebben fognak tudni kibontakozni.

A rózsaszín köd halványulásával a kapcsolat egy új szakasza érkezik el: a minden megy magátólt felváltja az, hogy a kapcsolatért tenni kell, a kapcsolaton dolgozni kell. Ez sok esetben egy krízis. Sok pár ilyenkor úgy érzi, egyszerűen elmúltak az érzelmek, és szétmennek. Ezt az elképzelést támogatja egyébként a legtöbb popkulturális termék is, élükön a hollywoodi romantikus filmek nagy szerelem, illetve nagy ő kultuszával. Vagyis a konfliktus részben abból származik, hogy a párkapcsolatok alakulásának egy természetes állomását sok ember és pár problémának, a kapcsolat jövőtlensége tünetének tekinti. A konfliktus egy másik forrása, hogy egyszerűen nem számítanak a rózsaszín köd elmúlására, így nincsenek felkészülve arra, hogy annak fenntartásáért tenni kell. „Ha tenni kell érte, ott már valami régen nagyon rossz” – mondják, és remélik, hogy a nagy szerelem örökké tarthat.

Folyamatszinten tehát a második legfontosabb dolog, hogy a pár tudatában legyen annak, hogy a kapcsolat során a közöttük lévő érzelmek át fognak alakulni, és ne féljenek a változástól. Nem arról van ugyanis szó, hogy a szerelem elmúlik, hanem arról, hogy a másikat közelről és valóban megismerve egy igazabb szeretetté alakul. Igazabb azért, mert a másikról szőtt ábrándok, a másikra vetített álmok és fantáziák helyett a szeretet valóban a másik emberre irányulhat.

Itt jutunk el arra a pontra, hogy ehhez bizony kell a bátorság: hogy lássam, látni merjem a másikat. Hogy ne a saját ábrándjaimmal vakítsam el magam, hogy ne azt szeressem, aki a másik lehetne (ha úgy változna, ahogy én akarom), hanem azt az embert ismerjem meg, aki ő. Így válik a szeretetem igazzá, így tudom azt neki, és nem a róla alkotott képzeteimnek átadni.

A következő lépés, hogy a pár két tagja el tudjon köteleződni egymás és a kapcsolat felé. Ez lesz az alapja a későbbi közös fejlődésnek, amit ha tetszik, ha nem, csinálni kell. Fejlődni kell egyénként, és fejlődni kell kapcsolatként. De vegyük ezt ketté. Az egyéni fejlődés esetében, ha kapcsolatban élek, fontos, hogy a másik is fejlődjön, és legalább ennyire fontos, hogy vajon egy irányba tartunk-e ebben, harmonikusan fejlődünk-e, és segíteni tudjuk-e egymás fejlődését. Ha egy kapcsolatban csak az egyik fél személyisége fejlődik, ott előbb-utóbb eljön az a pont, hogy egyszerűen kinövi a másikat, és eltávolodnak egymástól. Ugyanez a távolság jelenik meg akkor is, ha a két ember fejlődése egészen másfelé tart, és nem tudnak egymással harmóniába kerülni. Ebből részben következik is a kapcsolat fejlődésének szükségessége. Fontos, hogy lássuk, a kapcsolat olyan rendszer, amit a két ember mint a rendszer elemei alkotnak. Ezért mint rendszer, a kapcsolat is egy külön entitás. Azzal is kell foglalkozni. Ahogy Woody Allen Annie Halljában is elhangzik: olyan, mint egy cápa: mindig haladnia kell előre, különben beledöglik. Egy kapcsolat, ami nem halad előre, ami megreked, amiben nincsenek új célok, halálra van ítélve. Ezt a fejlődést pedig a kapcsolat két tagjának (a rendszer elemeinek) kell biztosítaniuk, nemcsak a kapcsolat életben maradása, de a közös boldogságuk érdekében is.