Elém került pár cikk a veszteségekkel, az ezeknek a feldolgozásával, a gyásszal kapcsolatban. Több helyen többféle megközelítéssel, a szakaszok különböző megjelenési formáival dolgoznak ezek az írások, így úgy döntöttem, hogy egy (hosszú) bejegyzés formájában fogom őket ide rögzíteni és kiszinezni.
A végére egy „Hogyan kell csinálni?”, „Hogyan lehet jól csinálni?” kérdéseket feszegető írást idéztem.
Burányi Dorina: A természetes gyászról – mi fér bele és mi nem?
Mindannyiunk életének elkerülhetetlen és velejáró része, hogy gyászt kell átélnünk. Ez az időszak minden ember számára hatalmas kihívás és mindannyian egyedi módon szállunk szembe vele. Fontos azonban tudnunk, hogy hol a határ: mi az, ami még belefér az egészséges gyászolás folyamatába és mi az, ami már klinikai problémának minősül. Ezt a határt ugyanakkor nehéz megállapítani, hiszen mindenkinek megvan a személyes gyászolási ritmusa.
Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy különböző életkorokban jellemzően eltérő gyászolási és megküzdési mechanizmusokat alkalmazunk. Egy gyereknél, egy serdülőnél, egy felnőttnél vagy egy idős személynél a kor adta életkülönbségek miatt egészen más gyászolási mód a jellemző. A pszichológia már Freud óta feladatának tekinti a megfelelő gyászfeldolgozás elősegítését. Freud élt először a gyászmunka fogalmával, és foglalkozott a jelenség vizsgálatával, lefektetve annak alapjait. Mára már a pszichológia fókuszában áll a jelenség, és ennek köszönhetően számos lehetősége van egy gyászoló személynek, hogy támogató és megértő segítséget találjon a szakemberek körében.
A gyász szakaszairól
A gyász lefutása bár nagyon egyedi, a szakirodalom az átláthatóság kedvéért szakaszokra bontja. Egyéni különbségek vannak abban, hogy kinél hogyan jelennek meg ezek a szakaszok, vagy megjelennek-e egyáltalán. A halállal való szembesüléstől az elfogadásig egy hosszú utat tesz meg a gyászoló, amelynek lépései a következők lehetnek Pilling János szerint.
Bizonyos helyzetekben a gyász nem a halál eseményével kezdődik, hanem már jóval előtte. Egy elhúzódó betegség, vagy várható veszély esetén, mint például a háború időszakában, a veszteség lehetősége már korán nagy hatással van gondolatainkra, érzéseinkre. Ez a jelenség segítő, de hátráltató is lehet a gyászban. Pozitív, ha ez az időszak aktív lelki felkészüléssel telik, amely segíti a későbbi megküzdést.
Ezt az időszakot követi a sokk, ami a halált követő pár percben, órában, vagy súlyos esetben napban tetőzik. Ekkor a hírre adott reakció jellemzően nem szomorúság, hanem sokkal inkább ledermedés, bénultság vagy pedig heves, kitörő érzelemvihar. Ez egy szélsőségesen stresszes állapot, amivel nem tudunk adaptívan megküzdeni, így tehát ezek a reakciók normálisnak tekinthetők.
Ezt az időszakot negatív transzállapotnak is nevezi a szakirodalom, ugyanis ekkor egészen más tudatállapotban vagyunk.
Fontos tudni a módosult tudatállapotokról, hogy ekkor fokozottan érzékenyek vagyunk a szuggesztiókra, azaz minden felénk kimondott szó sokkal nagyobb hatással van ránk, mint máskor. A gyászolóval való kommunikáció esetén ezt vegyük figyelembe.
Amint a sokk lecseng, és próbálunk visszatérni teendőinkhöz, elkezdődik a kontrollált szakasz. Ennek jellemzője, hogy igyekszünk visszatérni a mindennapokhoz, de az egészet nagyon idegennek éljük meg. Gyakoriak ekkor a deperszonalizációs és derealizációs tünetek, amikor úgy érezzük, mintha ez az egész nem lenne valós, csak álom lenne vagy nem is velünk történne. Ekkor előfordulhat, hogy tevékenységeinket túlbuzgón műveljük annak érdekében, hogy eltereljük figyelmünket, de akár előfordulhat teljes passzivitás is. A figyelem elterelése fontos ilyenkor a normális működésünk fenntartásának érdekében. Nem meglepő az sem, ha heves érzelemkitörések jönnek olykor felszínre az eseménnyel kapcsolatban. Ez a szakasz a könyvekben megírva nagyjából a temetésig tart, de természetesen ez lerövidülhet vagy el is nyúlhat. A temetés eseménye azért jelentős pont, mivel ekkor szembesül az érintett személy a veszteség realitásával, és kerül a gyász intézményes keretek közé.
A temetést követően elkezdődik egy időszak, melyben folyamatosan megéljük a hiányt. Ekkor a gyászolás nagyon változatos tud lenni, az érzelmek roppant hullámzóak lehetnek. Olykor érezhetünk megkönnyebbülést, megbékélést, szomorúságot, máskor pedig erőteljes magányt, tehetetlenséget, kiüresedettséget, szorongást. Gyakori a harag, akár magunk felé is bűntudat formájában, amiért nem tudtunk semmit tenni. Továbbá előfeszül a haláltól való félelmünk, és a gondolkodásunkat még jó ideig a halál eseménye uralja. Ennek eredményeként előfordulhatnak esetleg akusztikus és vizuális hallucinációk a történtekhez kapcsolódó színezetben, amelyek teljesen természetesnek tekinthetők. Ezek együttesen akár depresszióhoz is vezethetnek, amelyen segítség nélkül nagyon nehéz túljutni. Az elhunyttal kapcsolatos emlékek aktiválódásakor előfordulhatnak szomatikus tünetek is, mint a légszomj, torokszorítás, gyomorszorítás, majd később alvászavar, szédülés, fejfájás, mellkasi nyomás, gyengeség, étvágytalanság vagy egyéb változatos tünetek.
Ahogy telnek a hónapok, a kontrollálatlan emlékbetöréseket lassan felváltja a tudatos emlékezés, ami bár lassan és hullámzóan, de a tünetek fokozatos csökkenését fogja eredményezni. Idővel megkezdődik az adaptáció, aminek folyamatát nagyban segíti, ha a gyászoló személy mellett van társas támogatottság. Ekkorra képessé kezdünk válni életünk folytatására, alkalmazkodva a megváltozott helyzethez. A tünetek lassan elmúlnak, és a gyászoló végre újra örömöket lát életében. Szépen lassan a gondolkodás újra jövőorientált lesz és a személy képessé válik követni saját céljait. Számos kutató vizsgálja továbbá a poszttraumás növekedés jelenségét, amely a gyász folyamatának lehetséges pozitív hatásait foglalja magában. A mulandósággal való szembesülés ugyanis olykor emlékeztet minket arra, hogy az élet mennyire értékes, és hogy nincsen vesztegetni való időnk. Egyesek ennek hatására a traumatikus eseményt követően igyekeznek teljesebb életet élni.
Mikor beszélünk komplikált gyászreakcióról?
A veszteség feldolgozásának folyamatára természetesen számos tényező hatással van. Ilyen például az elhunyttal való kapcsolat milyensége; a gyászoló életkora, neme, személyisége, pszichés státusza, szociális kapcsolatrendszere vagy akár a halálképe. Ezek mind meghatározzák, milyen reakciók fognak bekövetkezni a gyászoló felől.
A legtöbb gyászoló végig tudja járni a folyamatot súlyosabb fizikai vagy mentális problémák nélkül, de támasz hiányában könnyedén pszichológiai zavarok léphetnek fel a trauma hatására.
Előfordulhat, hogy a gyászoló nem tud túljutni az akut gyász szakaszán és tünetei állandósulnak, így fennmarad az állandó bánat és üresség érzése. A gyászoló felnőttek mintegy 9%-a szenved komplikált gyászreakciótól, amely az abnormális gyászmunkára utal. Segítség hiányában ez az állapot évekig is fennállhat, emiatt nagyon fontos lenne a komplikált gyászban szenvedők kiszűrése és mihamarabbi kezelése. A gyász tüneteinek erőssége, bár gyakran nagyon hullámzó, normál esetben 6-18 hónapon belül jelentősen csökken. Normális, hogy bizonyos események, mint az évfordulók vagy ünnepek idején romlik a gyászoló állapota. Abban az esetben viszont, ha a tünetek intenzívebbé válása a kiváltó ok után 1 hónappal is fennáll, vagy ha a veszteséget követő 18 hónapnál tovább elhúzódnak, valószínű, hogy komplikált gyászreakcióról van szó.
Merjünk segítséget kérni!
…
Decsi Diána: Hogyan tudnék élni nélküled? – A gyászfeldolgozás és annak stádiumai
Hogyan zajlik egy szeretett személy elvesztése után a gyászolás folyamata és ennek milyen nehézségei lehetnek? Mikor beszélhetünk késleltetett vagy patológiás gyászról? Milyen stádiumait különíthetjük el a gyászfeldolgozásnak? Hogyan segíthetjük a gyászoló személyt? Következő cikkünkben Verena Kast “A gyász” című könyve alapján keressük a válaszokat a feltett kérdésekre.
Emberi létünkhöz hozzátartozik az a tapasztalat, hogy a halál miatt elveszítünk egy vagy több szeretett személyt az életünk során. Azonban korábban a halálról és az elmúlásról való kommunikációt magas falak vették körül, amelyek nem tették lehetővé, hogy ezekről a tapasztalatokról nyíltan beszélni lehessen. Napjainkban ezek a falak már leomlóban vannak, ma már szabad és kell is gyászolni. Ebben a folyamatban mérföldkőnek tekinthető a svájci pszichológus, Verena Kast “A gyász: egy lelki folyamat stádiumai és esélyei” című könyve, amelyben nyílt őszinteséggel ír a gyászolás jelenségéről, a gyász különböző stádiumairól, illetve a gyászmunkában megjelenő lehetséges elakadásokról. A szerző a könyv megírásához saját gyakorlati terápiás tapasztalatait vette alapul, így a munkájában megismert esetpéldákkal illusztrálja a szakmai leírásokat, ami még közelebb hozza az olvasót ehhez a nehéz témához.
Milyen következményekkel járhat a veszteség átélése és a gyász megélése?
Egy szeretett személy elvesztése alapvetően megrengeti a világnézetünket és az önértékelésünket, sőt átalakulásra is kényszerít bennünket. A szerző ezt így fogalmazza meg a könyvében: “A halálélmény átgázol rajtunk, letaglóz, elbizonytalanít önmagunkban és mindabban, amit eddig természetesnek tartottunk.” Egy szeretett személy halála rávilágít a saját mulandóságunkra, illetve egy részünk nekünk is eltávozik a személlyel együtt. Azonban fontos kiemelni, hogy a halált és veszteséget sokféleképpen átélhetjük, így nem csak valakinek a visszavonhatatlan halálára vonatkozhat, hanem általában minden veszteséget, csalódást, kudarcot és elvonási tünetet is ide sorolhatunk. Ennek nyomán egy kapcsolat megszakadása is kiválthat hasonló kétségbeesést a személyben. Ezek a fájdalmas tapasztalatok és veszteségélmények szélsőséges halálélményt okoznak, így szükséges következményük a gyász, mint érzelem megélése.
Ez változást hozhat a személyiségfejlődésben, így a gyász hozzájárulhat önmagunk megvalósításához.
Milyen nehézségek léphetnek fel a gyászolás kapcsán?
A gyászoló gyakran úgy érzi, hogy nem tudja megállni a helyét a világban, így hamarosan ellenséges közegnek fogja érzékelni a környezetét, illetve nem lesz képes másokhoz közeledni. Létrejön az elszigetelődésnek, a szorongásnak és a világtól való elidegenedésnek az ördögi köre, amely megnehezíti vagy akár teljes mértékben ellehetetleníti az új világlátás kialakulását a személyben. Mindemellett az emberek általában nem tudják, hogyan viselkedjenek a gyászolóval, ezért ezt a dilemmát gyakran úgy oldják meg, hogy inkább messze elkerülik őt. Ezzel a gyászoló környezete tovább mélyíti a gyászhoz és a veszteségélményhez társuló magányosság és a sehova sem tartozás érzését a gyászoló személyben. De fontos tudni azt is, hogy nemcsak a környezete viszonyul máshogy a gyászolóhoz, hanem a gyászoló is másként látja és észleli a világot. A gyász leköti a személy energiáinak a nagy részét, így kevéssé érdeklik más dolgok, mint a gyász, gyakorlatilag semmi egyébhez nem érez magában elég erőt.
Súlyos veszteség után felmerülhetnek a személyben öngyilkossági gondolatok is, hiszen a szuicídium látszólag megoldást nyújtana a veszteségből fakadó nyomasztó problémákra. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a gyászolók ritkán vetnek véget önkezükkel az életüknek, viszont nagyon gyakran nyúlnak kábítószerekhez. Amikor a gyászoló benne ragad a veszteség okozta érzelmi káoszban, és szinte megsemmisíti, leteperi őt a fájdalom, akkor beszélhetünk krónikus, komplikált vagy késleltetett gyászolásról.
Ilyen patológiás gyász esetén a veszteség 1 év után is szinte kizárólagosan meghatározza a gyászoló életérzését,
rányomja bélyegét az egészségére és átmenetileg sem teszi lehetővé számára, hogy örömöt éljen át. Sőt ilyenkor jellemző a gyászoló személyre a nyugtalanság és az elégedetlenség, a lecsökkent önbecsülés, a szomorúság, a kimerültség és a nagyfokú bűntudat.
Milyen stádiumai vannak a gyászfeldolgozásnak?
Bár a különböző szerzők más és más stádiumait különítik el a gyász feldolgozásának, a szerző a könyvében 4 egymást követő fázist írt le, amelyekről fontos részletesebben is szót ejteni:
Az elutasítás, a bénultság és a közöny időszaka, amikor a gyászolót érzéketlenség jellemzi, s egyfajta dermedtség keríti hatalmába. Ebben a szakaszban jellemző lehet a veszélyekkel szemben tanúsított hihetetlen közöny is. Ilyenkor felmerül a gyászolóban a kérdés, hogy “Mit kezdjek a saját életemmel egy ilyen súlyos veszteség után?” Hirtelen bekövetkező haláleseteknél gyakran ez a fázis hosszabbra nyúlik.
Amikor a gyászoló a bénultság és mozdulatlanság állapotából átkerül oda, hogy már bánatot és dühöt is érezhet, amelyeket kifejezésre is juttathat.
Ebben a szakaszban rendkívül elevenné válik az elveszített személyre való visszaemlékezés, illetve újból felidéződnek az örömök, de emellett a düh, a szorongás és a szomorúság is felszínre törhet. Ilyenkor a felszínre törő érzelmek nagy valószínűséggel a gyászoló személy alapvető lelki állapotától függnek. Egy korábban is szorongó személy inkább nagyfokú szorongást él át, míg az indulatkezelési nehézségekkel küzdő gyászoló inkább dühkitöréseket mutat.
A gyászoló gyakran bűnbakot és vétkest keres, hogy ezzel egy rövid időre könnyítsen a gyászon.
A düh, a félelem és a tehetetlenség érzéséből kiinduló reakcióit az ellen fordítja, aki elsőként az útjába kerül. De a vétkes nem csak egy külső személy lehet, akár saját magát is hibáztathatja szerette elvesztése miatt, s ennek nyomán felszínre törhetnek a bűntudat és az önvád érzései.
A keresés felfogható úgy is, mint a halál elfojtása, azonban kísérlet is lehet, melyben a gyászoló beépíti mindazt az életébe, amiket az elveszített személy jelentett számára. Az elhunyt személlyel való állandó foglalkozás ebben a stádiumban segítheti a gyászolót felkészíteni a veszteség elfogadására. Azonban az elhunyt keresése mellett megjelenhet a vele való eggyé olvadás vágya is, amikor a gyászoló ezzel próbálja a veszteséget meg nem történtté tenni, s úgy akar tovább élni, mintha mi sem történt volna. Ennek nyomán a keresés időszakában a legnagyobb a veszélye az öngyilkosságnak.
Két ember kapcsolata közös világot teremt kettejük között, s a halál ennek a közös világnak a szétesésével jár együtt. Ennek nyomán a gyászmunka fontos lépése a világhoz való új viszony kialakítása.
Ennek a fázisnak az az előfeltétele, hogy a gyászoló kialakítson magában az elhunyt személyről egy belső képet.
Azonban ebben veszély is rejlik, hiszen ez a belső kép túl erős is lehet, szinte mintha egy második személyisége lenne a gyászolónak, így képtelen lesz új viszonyt kialakítani önmagával és a világgal. A gyász folyamata akkor tud befejeződni, ha a gyászoló el tudja fogadni a veszteséget, és a veszteség hátterében valami értelmet is fel tud fedezni.
Fontos tisztázni, hogy bár ezek a különböző stádiumok egymást követik, de mindig számolnunk kell akár többszöri visszaeséssel is, amikor egy korábbi szakaszba esik vissza a gyászoló személy. Emellett a gyászmunkában minden stádium magában rejti annak a veszélyét, hogy a gyászoló benne marad egy adott szakaszban és nem lép tovább vagy elfojtja a gyászt magában. A gyász elfojtása és a lezáratlan gyászfolyamatok gyakran depresszióhoz vezethetnek, amelyet a személy maga megmagyarázhatatlannak tart, de egy terápiás folyamatban a segítő szakember felfejtheti ezeket a háttérben meghúzódó okokat.
Hogyan segíthetjük a gyászoló személyeket?
1. Az első stádiumban lévő gyászolóval fontos érzékeltetnünk, hogy nincs egyedül, de nem szabad kiskorúként vagy védőbúra alá vett személyként kezelnünk őt. Fontos megtalálni az optimális egyensúlyt a közelség és a távolságtartás között, illetve elfogadni a személy pillanatnyi érzéketlenségét, hiszen ez nem érzelmi sivárságból, sokkal inkább érzelmi megrázkódtatásból fakad.
2. A második stádiumban lévő gyászolónál tudnunk kell, hogy a személy haragja és dühe ránk is irányulhat, főleg ha egy múltbeli vagy jelenlegi eseménnyel kapcsolatban eltérő álláspontot képviselünk, mint ő. Ebben a stádiumban az a legfontosabb, hogy osztozzunk a gyászoló élményeiben és értő füllel, figyelmesen hallgassuk meg őt.
3. A harmadik stádiumban lévő gyászolónál fontos, hogy ne erőltessük, hogy adja fel az értelmetlen keresést és végérvényesen fogadja el a veszteséget. Empatikusan kell hozzáállnunk a gyászoló történeteihez, fantáziáihoz, amelyek fenntartják az érzelmeit.
Látható tehát, hogy milyen komplex folyamatok játszódnak le egy gyászoló személyben, s hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeni egy szeretett személy elvesztése után. Fontos tisztában lenni ezekkel a mechanizmusokkal, hiszen így jobban érthetjük mit él át a gyászoló és hogyan tudunk neki a legtöbbet segíteni, hogy túljusson ezen a nehéz időszakon.
Szarka Orsolya: Halálnak halálával halni – avagy hogyan néz szembe lelkünk a veszteségekkel?
Életünk során elkerülhetetlen, szomorú tapasztalat, hogy elveszítünk egy számunkra fontos személyt. A halál emberi mivoltunkkal járó valóság, amelyet nem lehet megkerülni; mégis rengeteg tabu és tagadás övezi napjainkban is. Vajon miért nem akarunk szembenézni az elmúlással? Miért félünk a haláltól? Tabukat döntögetve körbejárjuk a gyászoló lélek kérdéseit, és felfedezzük, milyen válaszokat kínál pszichénk a veszteségek feldolgozására.
Ha a halálról van szó: félünk, és ez teljesen természetes emberi reakció. Nem ismerjük a halált, idejét és természetét sem tudhatjuk biztosan. Ezek mind rajtunk kívülálló, kontrollálhatatlan körülmények, amelyek a bizonytalanság érzését keltik bennünk. Az ismeretlentől, a bizonytalantól pedig félünk. Többek között ez a reakció játszódik le bennünk szerettünk elveszítésének megtapasztalásakor.
Valaki másnak a halála eszünkbe juttatja saját mulandóságunk érzését.
Ezzel szembenézni mindig nehéz. Különösen egy olyan helyzetben, amelyben egy hozzánk közelálló személy elvesztése emlékeztet minket. A félelem legyőzésének egyik módja lehet, ha megpróbáljuk megismerni a folyamatot, amely lejátszódik bennünk egy ilyen nehéz és feszültségekkel terhelt helyzetben.
Ha megismerjük érzéseinket, gyászunkat, a halál kétismeretlenes egyenletéből már ki is vettük az egyik ismeretlent; nevezetesen saját érzéseink és élményeink oldalát.
Verena Kast megfogalmazásában „gyásznak nevezzük azt az érzést, amelyet valamilyen érték elvesztésének az élménye vált ki belőlünk”. Ez egy egyéni reakció, amely minden ember esetében másképp mutatkozik meg. Ugyan fontos kiemelni, hogy a gyász mindig egyedi és személyes, a szakirodalom megkülönböztet bizonyos gyászfolyamatokat.
A normál és a komplikált gyászfolyamat
A normál gyászfolyamat általában egy évig tart. Ez idő alatt a gyászoló személy lélekben végigjár olyan szakaszokat, amelyekben a szenvedés és hiány állapotától a megnyugvás, megbékélés érzéséig jut el. Előfordul azonban olyan élethelyzet is, amikor ez a rendezettség felborul. Ez történik a komplikált gyászfolyamat során.
A veszteség feldolgozása ilyenkor több évet is igénybe vehet, a személy nem tud túljutni a veszteségen és az elhunyttal kapcsolatos érzelmein. Ez az állapot a depresszióhoz hasonló tünetekkel jár; üresség, érzelmi beszűkültség, a jövőorientáció hiánya, illetve továbblépési képtelenség jellemzi. Mégis fontos megkülönböztetni a két fogalmat, hiszen a komplikált gyász esetében egy adott eseményhez köthetők a tünetek, míg a depresszióban szenvedők mentális háttere és kiindulópontja teljesen eltérő. A komplikált gyász feldolgozásában érdemes szakember segítségét kérni, hiszen pszichológus támogatásával értelmezhetővé válnak a gyakran nem tudatosuló érzelmek is.
A komplikált gyász gyakran nem sokban különbözik a normál gyászfolyamat fázisai során megtapasztalt élményektől; eltérések leggyakrabban az intenzitásban, időbeli eltolódásban, a szakaszok felcserélődésében és esetleges elmaradásában mutatkoznak meg. Az alábbiakban megismerkedünk a normál gyászfolyamat során megtapasztalt lélektani fázisokkal.
A halálhírre adott első, automatikus reakció nem a szomorúság, hanem a sokkhatás. A szomorúság egy lassan fejlődő érzelem, amelyet általában gyorsabban aktiválódó ösztönös reakciók előznek meg. Az érzelmi sokk fázisában bénultság, kiüresedettség tapasztalható, vagy éppen ellenkezőleg, intenzív érzelemvihar, amelyet a gyászoló nem képes kontrollálni. Mindkét folyamat leírható egyfajta kezdeti reagálási képtelenségként a halállal szemben. A sokk tarthat néhány perctől néhány óráig – ritkább esetben napig –, amíg lassan tudatosulnak az aktuális teendők, az intenzív érzelmi beszűkültség pedig lassan felenged. Ez jelenti a második szakasz kezdetét. Itt szembesülünk azzal a ténnyel, hogy „az élet nem áll meg”, hanem megy tovább és mi maradtunk.
Ekkor egy érzelmi váltás következik be, amely a valósággal való szembenézés esetében elengedhetetlen. A kontrollált fázisban nagyon erős érzelmek jelenhetnek meg – düh, vádaskodás, ingerlékenység –, amelyeket mégis kontroll alatt kell tartani, hiszen a mindennapok teendői megkövetelik a fegyelmezettséget. A belső érzelemvilág – kétségbeesés, fájdalom – és a tényleges cselekedetek (például háztartási munkák, családfenntartás, temetés szervezése) közötti ellentét miatt gyakran álomszerűnek tűnik a valóság, olyan élménnyel párosulva, mintha nem is az adott személy végezné a feladatokat. Ez a derealizáció és deperszonalizáció élménye, amely gyakran tapasztalható ebben a szakaszban. A kontrollált fázis általában a temetésig tart. Ezután következik egy érzelmileg sokszínű és viharos időszak, a tudatosulás fázisa.
Itt a személynek szembe kell néznie az eddig kontroll alatt tartott összes érzelemmel, megélni a szeretett személy okozta hiányt a mindennapokban is.
Az eddig kontroll alatt tartott érzelmek közé tartozik a saját halál miatti szorongás, az elhunyttal szemben érzett esetleges bűntudat („én tehetek róla”), vagy éppen harag („nem volt elég jó szülő”). Megjelenik a szomorúság, a mély bánat és magány érzése; az öröm is az elhunyt hiányára emlékeztet, hiszen már nincs ott, hogy jókedvünket megosszuk vele. A sokszínű érzelmek gyakran egymás ellentéteiként egyszerre jelennek meg – például a bűntudat és a harag –, ambivalenciát okozva ezzel, amely jelentős lelki terhet jelent ebben a szakaszban. Az emberekkel való kapcsolódás terén ugyanez a kettősség tapasztalható: a társas támasz ebben az időszakban egy nagyon érthető és vágyott szükséglet, ugyanakkor a visszahúzódás, az egyedüllét ugyanolyan szükségletként jelenik meg.
Megjelenhetnek az elhunyttal kapcsolatos hallucinációk is: a gyászoló személy hallani véli elvesztett szerettének hangját, látni véli arcát, alakját. Ezek teljesen természetes jelenségei a gyászfolyamatnak, hiszen tudatunknak az érzékelés különböző modalitásai mentén is fel kell tudnia dolgozni az elmúlás valóságosságát.
Gyakran a gyász különböző fizikai tünetek mentén manifesztálódik: alvászavar, fejfájás, mellkasi fájdalom, gyomorszorítás, torokszorítás formájában. Ezek mind a szomatikus distressz tünetei, amelyek azt jelzik, hogy szervezetünk éppen egy megterhelő folyamaton megy keresztül. A különböző fizikai tünetek, látási, hallási hallucinációk a tudatosulás szakaszában fordulnak elő, a későbbi szakaszok során már nem jellemzők.
A negyedik fázis az átdolgozás szakasza. Ez egy hosszabb, több hónapig tartó időszak, amelyben a már csendesülő érzelmek hullámzása mellett a fokozatos elfogadás és belenyugvás jelenik meg. Gyakran ebbe az időszakba esnek különböző évfordulók: az első karácsony a szeretett személy nélkül, vagy az elhunyt születésnapja. Ezekben a helyzetekben lehetősége van a gyászolónak megélni fájdalmát egy már kevésbé elviselhetetlen élmény szintjén. A gondolkodás középpontjában még mindig az elhunyt személy áll, de már fokozódik az elfogadás és a nyitottság az új élmények irányában. Később ez a nyitottság felerősödik, és jóformán eltűnik a fájdalom az elhunyt személyre való emlékezés során.
Amikor már képesek vagyunk fájdalom nélkül visszaemlékezni szerettünkre és fájdalom nélkül beszélni róla, vagy jókedvűen, anekdotikusan emlegetni, akkor tudhatjuk, a gyászfeldolgozás utolsó fázisához érkeztünk, az adaptáció szakaszába. Az élet már nem tűnik kilátástalannak, megjelennek a jövővel kapcsolatos tervek, hosszútávú célok elérése, az egész gondolkodás jövőorientálttá válik. Képesek lettünk személyünkbe építeni a veszteség fogalmát és tapasztalatát anélkül, hogy személyiségünk csorbát szenvedett volna. Épp ellenkezőleg, a gyászfolyamaton való túljutás élménye egy nagyon erős személyiségfejlesztő tapasztalat lehet.
A veszteség feldolgozására képes szelf már könnyebben tud megküzdeni az élet adta nehézségekkel, az esetlegesen előforduló későbbi veszteségekkel, hiszen lássuk be, az élet valahol így működik. Tele veszteségekkel és ajándékokkal, megérdemelt és meg nem érdemelt történések sorozatával. Racionalitásunk gyakran kevés az élet adta irracionalitással szemben. Amit viszont megismerhetünk, az mi magunk vagyunk. Lényünk és lelkünk, veszteségek és örömök örökös megtapasztalói.
Tudja valaki, hogyan kell gyászolni?
Tudja valaki, hogy kell gyászolni? Miként lehet, kell átélni a fájdalmat? Mert Rá kellett jöjjek, ezt sosem mesélte, tanította, mutatta senki. Honnan kellene ezt tudnunk? Hogy kell csinálni? Lehet „jól csinálni”? Rengeteg kérdés van a fejemben. Mellette rettenetes fájdalom a szívemben. És mivel nem tudom, mit és hogyan kell megélni ezzel kapcsolatban, egyre többet fulladok, hányok és pánikolok. Gábor Rita írása
Nem tudom, hogy kell nélküle élni
Az általam, a családban eddig látott gyászfolyamat mind „normális” emberi folyamatnak tűnt, pont úgy, ahogy azt elvárják az ismerősök, a rokonok, a társadalom: kicsit összeomolsz, mikor elment, a temetésén együtt sírunk, utána néhány hétig szomorkodhatsz, majd elrakjuk az emlékek közé, nem beszélünk róla, élünk tovább szinte ugyanúgy. Nincs hiszti, nincs roskadás, gyengeség, életuntság, közöny… De ez nem így van!
Kezdjük ott, hogy én sosem voltam a „normális” kategória, úgyhogy ez sem így megy nálam! Már az sem „normális” a mai világban, ahogyan mi voltunk: 16 évesen jött az első nagy szerelem, házasság, két gyerek. Most, 31 év után, 47 évesen pedig hirtelen, egyik hétről a másikra: elment?, eltűnt?, elbújt? Nem tudom. Itt hagyott. Egyedül. Vagyis az ajándékaival: a lányunkkal és a fiunkkal. Amit hálásan köszönök neki, mert ha ők nem lennének, azóta is az ágyban feküdnék, legfeljebb egy-két kávé tudna kimozdítani onnan. De inkább éhen halnék ott, „ágyban, párnák közt”. (Ami legkedvencebb spiri barátném szerint Maslow piramisának legalján elbukna, úgyhogy lehetetlen.)
Viszont, ez az érzés egyre rosszabb, napról-napra emészt! Nem tudom az emlék polcomra rakni, ahogy azt a nagypapám tette a nagymamámmal, hiszen 31 évig, pontosabban 11449 napig az életem része volt. Nem tudom, hogy kell nélküle élni. Lehet, kell egyáltalán?
Annyit sírtam, hogy nincs több könnyem
Osho szerint: „A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj! És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik.” Gondolom, neki igaza lehet…
Ezalatt pedig látod, hogy az ismerősök nem tudnak veled mit kezdeni, nem tudják ezt a sok szokatlan reakciót kezelni, nem értik, miért nem érzed már magad jobban. Hiszen ott a két gyerek, a felépített vállalkozás, fenn kell tartani őket, meg különben is, az élet ugye, megy tovább…
És valóban, mivel az élet tényleg megy tovább, muszáj minden egyes reggel újra és újra felkelnem, tenni a dolgom. Miközben minden átalakul: az életem, a munkám, én…
Közben pedig mindenki azt mondja, gyors vagyok, túl erős vagyok, hagyjak időt magamnak. De mire, mikor, hogyan? Tényleg ágyban kellene napokig fetrengenem, attól jobb lenne? De mégis meddig kellene ott maradnom? Egy napig? Egy hétig? Egy hónapig? Egy évig? Feküdjek, gondolkodjak, sírjak, és akkor majd egyszer, egy reggel az érzem: „Most! Most kelj fel!” Tényleg így lenne?
A kineziológusom állítja:
– Végig kell menj a gyászfolyamaton! Nem jó, ha ilyen erősen tartod magad és nem éled meg!
Én csak annyit tudok tőle kérdezni:
– De Orsi, azt hogy kell?
– Sírd ki magad! – mondja ő.
De én már annyit, de annyit sírtam, hogy nincs több könnyem…
Kell egy új Rita
Az elengedéssel nincs gondom. Szerettem, nagyon! És akit igazán szeretsz, gond nélkül útjára tudod engedni.
Ha mélyen belegondolok, valahol, kimondatlanul, mindig is tudtam, tudtuk, éreztük, hogy egyszer így lesz. Miért? Talán azért, mert én még nem nőttem fel. Egy nagy gyerek vagyok, akinek most azt mondták:
– Akkor gyerünk, itt az ideje, hogy te is megtedd, amit mindenkinek meg kell tennie: nőj fel végre!
Szóval: hogyan tovább? Hogyan lehet ebből felállni? Úgy érzem magam, mint egy legó-emberke, aki darabokra hullott. Újra össze kell rakni. Biztos vagyok benne, hogy új kockák is lesznek benne, olyan felnőttes kockák. Ami kicsit ijesztő és félelmetes. De csinálom. Mert azt érzem, csinálnom kell.
Kell egy új Rita, csak az tud felállni, újra elindulni. Mert hiányzik a lendületem, és nagyon várom, hogy újra megtaláljon. Úgyhogy tanulom: hogyan kell gyászolni, hogyan kell újraépülni és „járni”. És ígérem, ha már tudom a kérdéseimre a választ, megtanítom mindenkinek!
Mert élni jó, bármennyire is tud fájni!
forrás: Burányi Dorina: A természetes gyászról – mi fér bele és mi nem? forrás: Decsi Diána: Hogyan tudnék élni nélküled? - A gyászfeldolgozás és annak stádiumai forrás: Szarka Orsolya: Halálnak halálával halni – avagy hogyan néz szembe lelkünk a veszteségekkel? forrás: Tudja valaki, hogyan kell gyászolni?