Érzések elől menekülni

Mindig túlvállalod magad? Feladatot feladatra halmozol, találkozóról találkozóra sietsz? Nincs egy perc nyugtod sem, hétvégén is mindig dolgozol valamin? Nem bírod az üresjáratokat? Előfordulhat, hogy a munkádat használod arra, hogy elvond a figyelmedet a fájdalmas érzéseidtől. Természetesen mindannyiunknak más az energiaszintje, és abban is különbözünk, hogy mennyi aktivitással szeretjük megtölteni az életünket. Ettől függetlenül, ha állandóan elfoglalt vagy, mindig valamin jár az eszed, akkor szinte sosem tudod átadni magad a jelen pillanat megélésének, köztük az érzelmeidhez való kapcsolódásnak. Ebben a felpörgetett állapotban szinte levegőt venni sincs időd, nemhogy az érzéseiddel törődni. Talán nem gyászoltál el valakit, talán szenvedsz a házasságodban, talán bűntudatod van, mert megszakítottad valakivel a kapcsolatot, talán attól félsz, hogy visszatér a depressziód. Mivel nem látsz alternatívákat a változásra, inkább folyamatosan eltereled a figyelmedet.

Talán olyan régóta űzöd ezt a stratégiát, hogy a munkára való fixáció a személyiséged részévé vált. Talán el sem tudod képzelni, milyen lenne az életed, ha egy hónapig egyáltalán nem dolgoznál. Lényeges azonban tudnod, hogy az érzéseid elől nem tudsz elmenekülni, ez maximum átmeneti megkönnyebbülés, amolyan látszatmegoldás. Olyan, mintha hitelt vennél fel. Egy ideig úgy érzed, hogy van pénzed, de aztán kamatostul behajtják rajtad a tartozást. Gondolj bele, közben mennyi emberi kapcsolatod sínyli meg, hogy állandóan elfoglalt vagy, és nem vagy érzelmileg elérhető a szeretteid számára. Mennyi fizikai betegséget fejlesztünk ki az elnyomott feszültségeink miatt? Mennyi más lehetőségről és izgalmas élményről maradunk le azért, mert teljesen be vagyunk táblázva? Az ember feje időnként tele lehet rémisztő gondolatokkal és nehéz érzésekkel, de sokan alábecsülik a kapacitásukat, hogy megbirkózzanak velük, akár szakember támogatását igénybe véve. Pedig így lennének képesek visszaszerezni a kontrollt az életük felett.

Intellektualizálásnak hívja a pszichológia többek között azt a jelenséget, amikor valaki körülményesen, elméleti fogalmak, illetve különféle metaforák használatával verbalizálja az érzéseit. Ám minél bonyolultabban fogalmazol, annál jobban dolgozik a kognitív rendszered, ami azonban sokszor az érzelmeid átéléséről viszi el a fókuszt. Hidd el, ha gyakran fájdalmas is, nagy erő van abban, amikor olyan érzelmi nyelvezetet használsz, amit egy gyerek is megértene. Amikor ki mered mondani azt, hogy szomorú, csalódott vagy éppen dühös vagy. Ebben van egyfajta sérülékenység, amit mégis érdemes felvállalni. Ha őszintén és egyszerűen ki tudod fejezni az érzéseidet, akkor a környezeted is jobban fog tudni kapcsolódni hozzád. Ráadásul az agyadnak is azt üzened, hogy nincs szükség ködösítésre, oké érezni ezeket az érzéseket, mert ezek az élet természetes részei.

Voltál már dühös magadra amiatt, hogy „túl gyenge” vagy? Rettegtél már amiatt, hogy visszatér a depressziód vagy a pánikrohamod? Éreztél már bűntudatot azért, mert mintha megkönnyebbültél volna egy szakítást vagy egy halálesetet követően? A negatív érzések többségét ugyan nem kerülhetjük el, de azt igen, hogy még rosszul is érezzük magunkat miattuk. Az érzéseinkkel kapcsolatos érzéseinket metaérzelmeknek nevezzük. Sajnos valamiért kora gyerekkorunktól fogva arra szocializál minket a társadalom, hogy a negatív érzések önmagukban is negatívak. Pedig a lelki fájdalomnak – csakúgy, mint a fizikainak – értékes jelző funkciója van. Megmutatja a sérüléseinket, hogy hol van még gyógyulásra, illetve mások segítségére szükségünk.

Amikor mások nehézségeivel szembesülünk, sokan együttérzők és gyengédek tudunk lenni. Ha azonban saját magunkról van szó, akkor gyakran ezzel ellentétesen viselkedünk: önostorozásba kezdünk, ítélkezünk, túl szigorúak vagyunk. Pont akkor bánunk magunkkal a legkönyörtelenebbül, amikor a leginkább kedvesnek kellene lennünk magunkhoz. Ez a rossz bánásmód általában belső beszéd formájában nyilvánul meg. Életünk történéseit ugyanis folyamatosan kommentáljuk, de ez a narrátor egyesek fejében egy igazi zsarnok, aki szidalmaz, kritizál, máskor meg vég nélkül aggodalmaskodik. Már-már azt gondolhatjuk, hogy a belső hangunk természete egyszerűen csak azt tükrözi, hogy mi milyen emberek vagyunk – de ez nem igaz.

A belső beszédünk javarészt tanult szokás, amit főként a szüleinktől, az elsődleges gondozóinktól, illetve a gyerekkorunk tekintélyszemélyeitől sajátítottunk el, később pedig más, számunkra fontos figurák, a kortársaink is megerősítették bennünk. Mindez azt is jelenti, hogy a belső beszéd tónusa és tartalma megváltoztatható. Megtanulhatjuk azt, hogy szépen beszéljünk önmagunkkal. Hogy amikor szomorúak vagyunk, akkor ne bántalmazó módon viszonyuljunk magunkhoz, hanem épp annyira támogató módon, mint ahogy azt egy közeli barátunkkal tennénk.

Az az ember, akinek nincs hite abban, hogy önállóan is képes kezelni a nehéz érzéseit, mindig másoktól fogja várni, hogy megnyugtassák. A körülötte lévőket fogja kérdezgetni a legapróbb döntési helyzetekben, tőlük vár állandóan megerősítést, irtózni fog a magánytól. Nemritkán a szorongásait is a partnerére vetíti, például egy órán belül háromszor kérdezi meg tőle, hogy ugye szereti-e. A kívülről érkező támogatás sokszor nagyon fontos, de ha mindig mások megerősítésére szorulunk, az jelentősen csökkentheti az autonómiánkat, kiszolgáltatottá tehet minket. Az is lényeges tehát, hogy megtapasztaljuk, hogy mi magunk is képesek vagyunk menedzselni az érzéseinket. Például ahelyett, hogy rögtön felhívnánk a szerettünket, hogy biztonságban landolt-e, várjuk meg, hogy ő csekkoljon be a repülőút után. Ahelyett, hogy folyton arról faggatjuk a másikat, hogy mit érez irántunk, adjunk neki teret, hogy meglássa, merre fejlődnek az érzelmei.

Természetes, hogy időnként mindannyian tologatunk magunk előtt bizonyos teendőket. Arra azonban érdemes felfigyelni, ha az élet sok területén és gyakran jellemző rád ez a működésmód. A halogatás nem lustaság, hanem az azonnali kielégülés egy formája. Azért okoz jó érzést, mert átmenetileg elkerülünk valamit, amiről azt gondoljuk, hogy kellemetlen vagy fájdalmas lesz nekünk. Viszont minél tovább görgetünk magunk előtt valamit, annál inkább fokozódhat a feladathoz kapcsolódó, ún. elővételezett (anticipált) szorongásunk. Az egészben az átverés talán ott van, hogy azt hisszük, hogy motiváltnak és magabiztosnak kell éreznünk magunkat ahhoz, hogy nekiugorjunk egy nehéz feladatnak, de a valóságban ezeket a pozitív emóciókat inkább csak menet közben, vagy a sikeres megoldást követően éljük meg. Jó, ha szem előtt tartod, hogy a pozitív érzések gyakran a munka hatásai, nem az előfeltételei. Miért gondolod azt, hogy a szorongás, a szégyen vagy a kellemetlen érzések meggátolnak abban, hogy megtegyél valamit? Mondd azt inkább, hogy oké, nem vagyok túl jól, nem tudom, hogy mindez sikerülni fog-e, de nekiállok, elkezdem bütykölni, aztán kiderül, hogy meddig tudok eljutni vele. Persze klassz, ha eleve magabiztosan indulsz neki a dolgoknak, de vannak olyan típusú helyzetek, különösen újfajta kihívások esetén, amikor nem érdemes erre várni, hanem a felkészültség egy pontján egyszerűen csak bele kell vágni a dologba. Ráadásul egy csomó mindent (például autóvezetés, cikkírás, főzés stb.) tényleg csak úgy tud megtanulni az ember, ha sokat gyakorolja.

Azok az emberek, akiknek határozott értékeik vannak, a legsúlyosabb érzelmi nehézségeket is nagyobb eséllyel vészelik át. Összességében is elmondható róluk, hogy általában jobb megküzdők. Persze az is igaz, hogy ha valakit fiatalkorában sok trauma, lelki megterhelés ért, akkor nehezebben tudja kialakítani az értékeit, az életcéljait. Előfordulhat, hogy a puszta túlélés köti le minden energiáját, illetve az, hogy elviselhető szinten tartsa a lelki fájdalmát. Ha az egész életed arról szól, hogy megteremtsd az alapvető biztonságodat, akkor nehéz lehet az ezen túlmutató szükségleteidet azonosítani. Talán a későbbiekben is az fog hajtani, hogy elkerüld az érzelmi diszkomfortot, de nem lesz elég bátorságod követni a vágyaidat, akár a szorongást vagy a kudarc kockázatát is vállalva. A tudatosságod fejlesztésével nagyobb eséllyel alakíthatsz ki egy olyan életet, amelyet nem a menekülés határoz majd meg, hanem a kíváncsiságod és a vágyaid elérése.