Illes Hilda írása szép összefoglalója annak, hogy miért, vagy nem segítünk másokon. A pontozáson alakítottam kicsit.
Ne menjünk el egymás mellett! – a segítségnyújtás pszichológiája
Kamaszkoromban a szülővárosom belvárosában, nappal, az egyik legforgalmasabb utcán, ahol több buszmegálló, üzlet található, pár fiatal halálra vert egy 16 éves fiút. Nagyon mélyen érintett ez az eset, egyszerűen nem értettem, hogy ez hogyan történhetett meg, miért nem segítettek az emberek, akik akkor a buszmegállókból, vagy az utcán igyekezve végignézték, ami történt. Évekkel később hallottam a szemtanú hatás jelenségről, ami magyarázatot adhat arra, amit csak nagyon nehéz elképzelni: hogyan mehetünk el egymás mellett a bajban?
A magyarázat két szociálpszichológus nevéhez fűződik, akiket szintén egy borzalmas eset indított arra, hogy megvizsgálják, miért nem cselekszenek az emberek az egyes vészhelyzetekben. 1964 márciusában a hajnali órákban Kitty Genovese-t New York Queens negyedében több szúrással megölték a lakása előtt úgy, hogy a támadó kétszer is visszatért a helyszínre. A lány többször segítségért kiáltott nyilvánvalóvá téve, hogy megszúrták, a szomszédos házakban pedig jó páran szem-és fültanúi voltak a bűncselekménynek, Kitty azonban fél órával a támadás után mégis életét vesztette.
Szemtanú hatás
Minél több résztvevő, „szemtanú” van jelen egy helyszínen, az egyes emberek annál kevésbé érzik azt, hogy segíteniük kellene, és tovább tart az is, amíg segítséget hívnak. A jelenség magyarázata a felelősség megoszlásában rejlik, vagyis mikor mások is jelen vannak, a felelősség megoszlik, és az egyes emberek kevésbé érzik kötelességüknek a segítségnyújtást, mint ha egyedül lennének, amikor személyes felelősségüknek érzik a beavatkozást. Természetesen vannak olyanok, akik minden körülmény ellenére is a rászoruló segítségére sietnek, a kutatások szerint az ilyen emberek vezetői felelőséggel vannak felruházva, vagy általában mások olyan emberként néznek rájuk, mint akiknek segíteniük kellene.
Sokan tudnánk példákat mondani az életünkből arra, amikor segítettünk, és olyan esetet is, amikor nem. Nap, mint nap kerülhetünk olyan szituációba, amikor nem tudjuk, hogy mit tegyünk, segítsünk-e, beavatkozzunk-e? Egyáltalán kell-e segítenünk például, ha sűrűn halljuk a szomszédokat veszekedni és felmerül az erőszak gyanúja, vagy ha valakiről halljuk, hogy bántalmazza a gyermekét, esetleg látunk az utcán, a földön vagy egy padon feküdni valakit. (Én magam mostanában többször is voltam szemtanúja olyan esetnek, hogy valaki nagyon ittasan feküdt a földön, és, bár örülök, hogy akkor azt tapasztaltam, hogy már úton volt a segítség, de mint a fenti példák is mutatják, nem mindig van ez így.)
Mégis mitől függhet, hogy egy adott helyzetben valaki segítségére indulunk, vagy cserben hagyjuk a rászorulót?
Egyrészt hatással van a viselkedésünkre az, hogy mit akarunk tenni, másrészt befolyásolnak minket a normák is, vagyis hogy mit kellene tennünk, hogy helyesen viselkedjünk.
Továbbá, ahhoz, hogy segíteni tudjunk, először is észlelnünk és tudatosítanunk kell a szükséghelyzetet, ami egy zsúfolt, zajos utcán már nehezebb, mint egy csendes környéken.
A kutatások arra utalnak, hogy a boldog, jó hangulatú emberek inkább észlelik, ha valaki bajban van, mert figyelmük kifelé fordul, nem saját gondjaikon rágódnak.
Ha észleljük, hogy valaki segítségre szorul, arról kell döntenünk, hogy segítünk-e neki, ezt pedig két tényező befolyásolhatja: a megérdemeltség és a hasonlóság. Ha valakiről azt gondoljuk, hogy önhibáján kívül jutott olyan helyzetbe, hogy segítségre szorul, szívesebben segítünk ellentétben azzal, amikor úgy hisszük, ő tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került (pl. alkoholista). Szívesebben segítünk annak is, aki hasonlít hozzánk, mert a közös értékek, közös csoporttagság egyfajta kötődést alakít ki az emberek között.
Amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy segítenünk kellene, számolunk a segítségnyújtás következményeivel is. Milyen „áldozatokat” követel tőlünk: időt, pénzt, magunk is veszélybe kerülhetünk. Befolyásol minket az is, hogy milyen képességeink vannak, fizikailag képesek vagyunk-e segíteni, rendelkezünk-e megfelelő ismeretekkel, képzettséggel egy-egy vészhelyzet kapcsán, illetve, hogy elég hatékonynak gondoljuk-e magunkat. Természetesen számba vesszük a segítségnyújtás „nyereségeit” is: a segítségnyújtás már önmagában jó érzéssel tölt el, elégedettek lehetünk magunkkal, másrészt jól esik a bajba jutott hálája, köszönete, a többi ember dicsérete.
A bűntudatos emberek segítőkészebbek, mivel a segítségnyújtás jó érzéssel tölt el, és így kikeveredhetnek a rossz érzéseikből. A bűntudatkeltést használják például az utcán a beteg gyermekek részére gyűjtögetők is ahhoz, hogy adományozzanak számukra.
Természetesen nem mindenki teszi patikamérlegre a segítségnyújtás költségeit és az általa elnyerhető jutalmakat. Az empatikusabb embereknek már az áldozat szenvedéseinek enyhítése elég motivációt jelenhet. Megoszlanak a vélemények arról, hogy a segítő viselkedés önérdeket szolgál-e, mert ezáltal növeljük jóllétünket és enyhítjük a rossz érzéseinket, és valójában nem az áldozat szenvedését akarjuk enyhíteni, hanem a saját kényelmetlenségérzésünket csökkenteni, melyet más szenvedése láttán érzünk. Egy másik nézőpont szerint, melyet egyre több bizonyíték támaszt alá, viszont létezik valódi altruista viselkedés, mely mögött az empátiás aggodalom húzódik meg, az áldozat iránti őszinte aggodalom, a fájdalmával való azonosulás. Ha ez vezérel bennünket, segítünk akkor is, ha egyébként könnyen kifarolhatnánk a helyzetből.
Társadalmi normáink is legtöbb esetben arra tanítanak, hogy segítsük egymást, így már a népmesékben megjelenő „Jó tett helyébe, jót várj” szófordulat is. Ha valaki jót tett velünk, úgy érezzük, hogy nekünk is viszonoznunk kell segítséget. A társadalmi erőforrások felosztásakor elvárjuk, hogy az igazságos és méltányos legyen, vagyis a megérdemelt jusson mindenkinek. Vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy többet kaptak, a megérdemeltnél és ezért segítik azokat, akiknek kevesebb jutott. Azoknak a segítése, akik nem képesek magukról gondoskodni – idősek, betegek, gyermekek – belülről fakad, olyan norma ez, amit a családból hozunk. A legtöbben ismerjük és elfogadjuk ezeket a társadalmi normákat, azonban különbség van köztünk abban, hogy milyen erős bennünk a kötelesség személyes érzése.
A családon belüli erőszak kapcsán tanúsított tétlenségünk sajnos jó példa arra, hogy egyes szociális normák, így a családi élet szentségének normája, akadályozhatják is azt, hogy segítsünk, beavatkozzunk mások családi életébe.
Természetesen számos dolog hathat még a segítő viselkedésre, például az, hogy a szükséghelyzet azonnali döntést követel-e, vagy van-e időnk átgondolni, hogy segítünk-e pl. egy segélyszervezet számára történő adományozáskor, azonban jó, ha tudjuk, hogy bizonyos esetekben jogszabályi kötelezettségünk is a segítségnyújtás, amelynek ha nem teszünk eleget, bűncselekményt követünk el. Ha nem nyújtunk tőlünk elvárható módon segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége veszélyben van, segítségnyújtás elmulasztása bűncselekményt, ha pedig közlekedési balesetben vagyunk érintettek és nem állunk meg a helyszínen, illetve onnan anélkül távozunk, hogy meggyőződnénk róla, hogy valaki megsérült-e vagy élete, testi épsége közvetlen veszélyben van-e, cserbenhagyást követünk el.
Előfordulhat olyan, hogy a segítséget nem szívesen fogadja az, akinek nyújtják, nem a hála érzése önti el, hanem negatív érzések ébrednek benne, és akár meg is utálhatja a segítségnyújtót, akkor, ha a kapott szívességet nem tudja viszonozni vagy ha a segítség sérti az önérzetét, veszélyezteti az önértékelését.
Ezzel együtt segíteni jó, segíteni hosszútávon „kifizetődő”. Tapasztalatom szerint a nyújtott segítséget visszakapjuk, ha éppen nem is attól, akinek adtuk, később, egy másik szituációban, mikor szükségünk van rá, mi is kapunk segítséget.
A segítségnyújtási hajlandóság, hogy ne menjünk el egymás mellett, ne nézzük tétlenül, ha valaki szenved, erősíthető, ha fejlesztjük empátiánkat, erősítjük magunkban a segítőkész ember képét, és társadalmilag is hangsúlyt fektetünk a segítő viselkedésnormák oktatására, támogatására. Mindehhez hasznos tanácsokat kaphatunk, vagy éppen célzott tréningen vehetünk részt a Hősök Tere Kezdeményezés keretében, melyet minden érdeklődő számára jó szívvel ajánlok.
forrás: https://7koznapi.blog.hu/2019/04/15/ne_menjunk_el_egymas_mellett_segitsegnyujtas_pszichologiaja