A szomszédomban lakik egy család. A családfő fiatal ember Facebook posztjai között fedeztem fel, hogy az édesapja új könyvét mutatta be. Felkeltette az érdeklődésemet a könyv.
Cserhalmi Imréről és az ő legújabb könyvéről van szó, melyet „Idősotthon – belülről, 66 nap karanténban” címmel írt meg. Ahogy az íróról, a munkásságáról olvastam, egy nagyon tiszteletreméltó pályát fedeztem fel. A könyv maga egy igen művelt ember nagyon jó stílusban írott munkája. Ennek ellenére nem biztos, hogy írtam volna arról a jó élményemről, amit a könyv olvasása adott.
Mindig ott van azonban egy „azonban”…
Korábban már idéztem a személyes ismerősi körömben született írást, ennek Anyanyelvsirató volt a címe és Miklós Józsefné írását mutatta be.
Cserhalmi Imre írása az új könyv végén nagyon megfogott, így idézem ide, kiemeléseket eszközölve benne:
”
Sokat gondolkoztam azon, hogyha eljön a nap, ez a mai, miről szóljon az a néhány sor, amely után jó lélekkel odaírhatom: vége. Úgy gondoltam, hogy a hivatásomhoz, tulajdonképpen az egész életemet átható szenvedélyemhez igazodva arról szólok, ami nagyon bánt. Nem új keletű ez a keserűség, sőt indulat, de a karanténban a korábbi időszakokokénál is több tapasztalatot szereztem az úgynevezett elektronikus médiumok (televízió, rádió) révén arról a bűnös folyamatról, amelyben százak és százak vétenek naponta nyilvánosan a magyarság ellen.
Kemény vádnak tűnik? Az! De újra és újra elképeszt az a nyelvi tudatlanság és pallérozatlanság, amellyel emberek képesek gátlástalanul megszólalni a nyilvánosságban. Természetesen azokról beszélek, akiknek a nyilvános beszélni tudás a tevékenységük részét jelenti, és akik a tevékenységüknek ezt a részét felháborító felelőtlenséggel végzik.
Közreadok néhány gyomot az utóbbi hetekben összekaszált gyűjteményemből, aminek darabjait a magyar nyelvugatás, avagy az ugatott magyar nyelv példáinak minősítem, kissé durván, de nem ok nélkül. Ezeket a média nemcsak terjeszti, hanem folyamatosan gyarapítja – „önerőből” is.
- nagyon sok az a hang, aki azt mondja
- jó lehetőség, hogy a minőség irányába lépjünk el
- azok a dolgok szoktak előre irányba működni
- hogy néz ki a dolgok lehetősége?
- a szülőknek jelezni kell az iskola felé
- a korlátozások enyhítésre kerültek
- hogyan néz ki a tavasz?
- már jelentkeznek a veszteségi működések
- a nyaralók száma jóval elmarad a tavalyihoz képest
- az író empatikusan áll a generációkhoz
- lojálissá vált a munkanélküliek irányába
- a párbeszéd keresésén javítani kell, de a képviselők részéről is ez egy fontos hiány.
- a forrás átcsoportosítását is meg kell ejtenünk
- a kamaszok vevőek arra, hogy számba vannak véve
Napestig folytathatnám, és aztán hajnalig!
Mindig csodálkozom, hogy miként merészel valaki önnön magyarságáról szavalni, miközben képtelen a többes és egyes szám egyeztetésére, fogalma sincs a vonatkozó névmások (például: aki, ami, amely) alkalmazásának alapvető követelményeiről. Hogyan engedhető hírmagyarázói, tehát a népet oktató feladat közelébe, akinek nincs mondata „tekintetében” és „vonatkozásában” nélkül? Létezhet -e igazán tisztességes közszereplés a nyelvi önreflexió abszolút hiányában, s ennek következtében a szöveg magyarságát pusztító töltelékszavakkal: „úgy gondolom, hogy”, „tulajdonképpen”, „adott esetben”, „érdekében”, „esetén”, „ugye”, „terén”, „felé”. És minek az a rengeteg „kerül”, amely olykor személytelenségre törekvés (az igazgatót kirúgták helyett a vezetés megerősítésre került), olykor puszta szövegszaporítás (Juliska megcsókolásra került.) És mit vétett a szerencsétlen hangsúly (elfáradt vagy laza erkölcsű?), hogy mindig fektetik, akik véletlenül se gondolják végig, mit beszélnek.
Érintett Hölgyeim és Uraim! Kormányok, pártok, tanügyi reformok jönnek-mennek, válságok, háborúk, katasztrófák, rendszerek és századok jönnek-mennek, de a nyelv marad. Lehetséges a hazában bármilyen – a lehető legfinomabb kifejezéssel élve – tulajdonátcsoportosítás, ám az egyetlen átjátszhatatlan, el nem perelhető, kisajátíthatatlan, valóban nemzeti tulajdon mindig a nyelv marad, mert az valóban mindenkié. Nem lehetséges a nemzetnek együttműködési rendszere, amelynek ne a nyelv lenne a legerősebb láncszeme, összetartó habarcsa, stabil pillére. Hogyan merészelik a nemzetnek ezt a kincsét rongálni, silányítani, mosdatlan szájjal a nyilvánosság előtt érinteni?
Az én szememben nem igazi hazafi, bármit is mond magáról, aki eltévelyedni képes a -ban, -ben, -ba, -be ragok erdejében a nyilvános szereplés során. Aki közkeletű fogalmakat pofátlanul használ, aki hatszor kezd bele egy mondatba, de egyszer sem tudja végigmondani, aki énekelve, mekegve, magyartalanul hangsúlyoz. Akadnak, akik nosztalgiával tekintenek a Horthy-rendszerre, szívük joga. De arról se feledkezzenek meg, kérem, hogy az önök nyelvhelyeségi hibáival, csikorgó magyartalanságaival abban a rendszerben az érettségiig se jutottak volna el.
A média munkásainak általános és szánalmas nyelvi züllése különösen fájdalmas, hiszen politikust elsősorban nem nyelvi kultúrája szerint választanak meg vagy neveznek ki, de a médiában ennek legelső alkalmazási feltételnek kellene lennie. Az érintettek bizonyára nem sejtik – miből is tudhatnák? -, hogy minden megszólalásukból üvölt a szókincs, a műveltség, az olvasottság hiánya. És mindez elsősorban a hír- és közéleti műsorokat jellemzi, ugyanúgy egyébként, mint a szocializmus idején (kivált a kezdeti időkben!). Akkor például a suk-sükölés ellen kellett fellépni, de akkor is a tehetségtelenek írták meg készségesen a főnökeik gondolatait. Vagy szolgalelkűségből, vagy saját gondolatok hiányában. De legalább néha lehetett érzékelni valamiféle küzdeni akarást a legdurvább nyelvi trehányságok ellen. E küzdelem bántó hiányát manapság főként akkor érzékelhetjük, amikor a műsorvezetők, riporterek „közvetlenül, lazán” kezdenek beszélni. Amikor egyetlen pontos kérdő mondat helyett öt dadogó pontatlant használnak. A kérdést manipulálva feltenni már megtanulták, magyarul mondani még nem. És akadnak vezetők a médiában, akik azt gondolják, hogy így szórakoztató, így igazán közösségi a szituáció, amit létrehoznak. Milyen irányból is terjed a hal szaga?…
Aki azt hiszi, hogy mindez csupán médiaszakmai, közszereplési vagy nyelv-nyelvészeti kérdés, sajnálatosan téved. Babits Mihály (nem volt ballib!) írta: „Minden rossz mondat törött ablak, amelyen át egy rossz gondolatra látni.” A nyelvhasználat a gondolkodás tükre. Aki képtelen valamiről pontos, szabatos, saját magyar mondatot produkálni, azt a jogos gyanút kelti, hogy a fejében sincs erről pontos, tisztázott gondolat. A nyilvános beszédben a zavaros mondatokkal, szedett-vedett, sőt útszéli jelzőkkel, a nyelvtudás és a nyelvhasználat iránti tisztelet, illetve a nyelvi kulturáltság ordító hiányával ne lehessen senki „büszke magyar”. Mert ez súlyos visszaélés, megbocsáthatatlan felelőtlenség, amivel a kisebb-nagyobb közönségek, a nemzet gondolkodásának a tisztaságát, nyelvértelmezési képességét rongálja. A nemzet nyelve elleni vétség: hazafiatlanság. Ha kormány lennék – amitől Isten őrizzen mást is, engem is! -kötelező tanfolyamot írnék elő minisztertől polgármesterig mindenkinek, akit az a hallatlan felelősség terhel, hogy mások előtt szóljon. És csak akkor engedném a nép elé, ha megtanult tisztességesen, értelmesen magyarul beszélni. Ha nem üres frázisokkal, pufogó nagyotmondással, sunyi félreérthetőséggel, értelmezhetetlen csúsztatásokkal beszélnének, ha nem lózungokat mondanának fel papagájmódra, ha személyes érveken spekulálnának és nem az érvhiány leleplezésén, akkor hatásosabbak lehetnének. És magyarabbak!
„