Nyolc apró jel, amit érdemes megfigyelni másokon

Tegyük fel, hogy elmész valakivel vacsorázni. Egész este elbűvölően viselkedik veled, de a pincérekkel goromba, lekezelő, cinikus. Ez azért is komoly probléma, mert ebben a helyzetben ő van hatalmi pozícióban, még ha a személyzet a szó szoros értelmében bele is tud köpni a levesébe. De alapvetően nála a pénz, így hát mindig igaza van, tartja a mondás a vendégről. Ezzel visszaélni, és úgy bánni másokkal, mintha a fenekéből rántotta volna őket elő, nagyon ciki. Azt üzenheti az emberről, hogy kevés benne az empátia, felsőbbrendűnek gondolja magát, ráadásul csak idő kérdése lehet, hogy ez az agresszív magatartás ellened irányuljon, ha már veled is kellőképpen nyeregben érzi magát.

Lehet velem bármennyire kedves valaki, rögtön meginog a bizalmam, ha azt látom, hogy nem képes köszönni a szomszédainak, még neki áll feljebb, ha rálép a másik sarkára a sorban, vagy nem kész átadni a helyét az idős, fogyatékossággal élő, kisgyerekes utasoknak. Holott figyelmesnek és előzékenynek lenni nagyon menő. Ha pedig még bocsánatot is tud kérni valaki, az arról árulkodhat, hogy önreflektív, nem érzi tévedhetetlennek magát és felelősséget vállal a tetteiért. Ezek elég fontos kvalitások, akár barátságról, akár párkapcsolatról vagy más hosszú távú emberi kapcsolatról van szó.

Vannak emberek, akikre azonnal felkapod a fejed, amikor belépnek a szobába: erőteljesek, mégis barátságosak, sugárzik belőlük a magabiztosság. Mások elterpeszkednek, folyton a székedet rugdossák, vagy a támlájára pakolják a kezüket, mintha nem tartanák tiszteletben a határaidat. Másokat meg alig lehet észrevenni: túl halkan beszélnek, összehúzzák magukat, szinte lopakodnak, nehogy bárkit megzavarjanak. Mindez sokat elárulhat a személy habitusáról, tempójáról, vagy arról, hogy mit tanult a világban betöltött szerepéről, saját maga értékességéről. Persze te magad is odafigyelhetsz arra, hogy a testbeszédeddel is hatékonyabban közvetítsd a belső állapotaidat. Hasznos lehet például, ha a nonverbális kommunikációddal kapcsolatos tudatosságot valamilyen helyszínhez kötöd: például valahányszor egy ajtóhoz érkezel, kicsit kihúzod magad, megigazítod a ruhádat, felfrissíted a tagjaidat, hogy energikusabban tudj jelen lenni a továbbiakban.

Ha az ember előre elhatározza, nem is annyira nehéz kedvesnek lenni. Az igazi kihívást az jelenti, amikor valami váratlan történik, ami kizökkent. Ilyenkor sokakról lehull a cukros máz, és előtérbe kerül az a zsigeri reakció, ami gyakran kevésbé imponáló, néha meg egyenesen kiábrándító. Vannak, akik totál kiakadnak azon, hogy valaki bevágott eléjük, elfogyott az étel, amit rendelni szeretettek volna, vagy többször meg kellett ismételniük valamit, mert a másik nem hallotta. Ha azonban az enyhe frusztrációkat sem tudják tolerálni, akkor kérdéses, hogy hogyan birkóznak meg a nagyobb horderejű konfliktusokkal.

Itt nemcsak a káromkodásra vagy az előítéletes kifejezésekre gondolok, hanem arra is, hogy az illető hogyan nyilatkozik másokról. Ha állandóan pletykál, akkor nehéz elhinni, hogy vissza fogja majd fogni magát, ha egy társaságban esetleg te leszel a téma. Vagy vannak azok az emberek, akik válogatatlan szavakkal pocskondiázzák az exeiket. Ez szintén nem túl bizalomgerjesztő. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy rólad nem ugyanígy fog-e beszélni, miután szakítottatok. Azt is érdemes meghallani, ha valaki folyton passzív szerkezeteket használ: el lett rontva, meg lett bántva, túl lett sózva, stb. Ez azt jelezheti, hogy nehezére esik felelősséget vállalni a tetteiért.

Sajnos nagyon sokan képtelenek erre. Vannak, akik megpróbálják leplezni az irigységüket, de az arcuk meg-megrándul a hír hallatán. Vannak, akik tudnak pár jó szót szólni, míg mások inkább elterelik a témát, vagy nekiállnak vészmadárkodni. Azt mondják például, hogy klassz, hogy beindult az egyéni vállalkozásod, és sok megrendelés fut be hozzád, de ugye tudod, hogy alig lesz nyugdíjad? Ezzel szemben ha valaki szívből tud örülni mások sikereinek, akkor egyrészt jó eséllyel tud majd téged is támogatni a céljaid elérésében, másrészt azt mutathatja, hogy van önbizalma, és nem gondolja, hogy attól ő kevesebb lenne, hogy másoknak is összejönnek dolgok.

A fentiekhez hasonlóan ez sem kőbe vésett szabály, de általában egész máshogy hat, ha valaki az érdeklődésedre csak annyit mormog, hogy megvagyok, okésan, a szokásos, semmi extra; vagy tényleg elkezdi mondani, hogy mi foglalkoztatja mostanában, miken gondolkodik, milyen új hobbija van, hol tart a tevékenységeiben. Utóbbi esetben könnyebb hozzá kapcsolódni, be tud indulni a beszélgetés. Persze az a másik véglet, amikor valaki rögtön nekiáll darálni az élményeit, és olyan dolgokat is rád zúdít, ami a kapcsolatotok keretei között kezelhetetlenül soknak tűnik.

A gyerekek és a kutyák – bár nyilvánvalóan sok mindenben különböznek – abból a szempontból hasonlítanak egymásra, hogy kevésbé képesek az intellektualizálásra, így sok esetben inkább a felnőttek kisugárzására, nonverbális kommunikációjára hangolódnak rá, ami egyúttal azt is jelenti, hogy gyakran megérzik, ha valaki nem őszinte. A gyerekek ráadásul pár keresztkérdéssel lazán le tudnak építeni bármiféle mellébeszélést. Nem mindegy, hogy valaki hogyan reagál a kíváncsiságukra, illetve mennyire veszi figyelembe a határaikat, az autonómiájukat, vagy a szülők kéréseit a nevelésükkel kapcsolatban (ez utóbbi persze a kutyusokra is igaz).