Semmi nem nehezebb, mint nem tenni semmit

„Semmi nem nehezebb, mint nem tenni semmit.”

– ebből a felismerésből indul ki Jenny Odell tavaly megjelent Hogyan csináljunk semmit (How to do nothing) című könyve, ami egy radikális újragondolása annak, hogy hogyan lehet emberként élni az internet és a közösségi oldalak korában.

Jenny Odell egy fiatal kaliforniai digitális művész, sokat foglalkozik az internet elfelejtett régióival, és könyve egy rendkívül sikeres blogposztból született: ugyanezzel a címmel 2017-ben adott elő egy techkonferencián, előadásának leiratát pedig felrakta a blogjára, a szöveg pedig rövid időn rendkívül népszerű lett.

Ezt a szöveget bővítette ki aztán a könyvében, amely egyrészt egy rendkívül személyes tépelődés az énünk és az internet kapcsolatáról, másrészt viszont egy elég radikális politikai kiáltvány is. Hogy a How to do Nothing mondanivalója mennyire jól reagált a 2019-es közhangulatra, azt talán jelzi az is, hogy Odell könyvét egy rakás kritikus az év legjobb könyvei közé választotta, és Barack Obama is beválogatta a tavalyi kedvenc könyvei közé.

Munka és a figyelemgazdaság

Odell problémafelvetése sokban hasonlít a koreai-német filozófus, Byung-Chul Han megközelítésére, melyről tavaly hosszan írtunk. Csak míg Han a német filozófia hagyományai felől jön és elsősorban a probléma gyökereit próbálja feltárni, Odellt sokkal jobban foglalkoztatja az a kérdés, hogy mit kezdhetünk e problémákkal.

Mindkettejüknél meghatározó az a gondolat, hogy az életünket teljesen leuralta a munkánk. A fejlett országokban a nyolcvanas évektől kezdve vált uralkodóvá az az elképzelés, hogy mindenkinek vállalkozóvá kell válnia, és mindenki maga felelős a saját előremeneteléért és teljesítményéért. Ez a rendkívül individualista megközelítés egyrészt szétterítette a korábban a vállalatok és befektetők által viselt gazdasági kockázatot az egyéni munkavállalók szintjére, másrészt az egymás ellen küzdő, egymással versengő munkavállaló alakját tette meg normává.

Ezeket a tendenciákat csak felerősítette, ahogy elkezdtek eltűnni a stabil, kiszámítható életpályát kínáló munkahelyek: egyre többen lettek azok, akik projektalapon, megbízási szerződésekkel, munkakörről munkakörre váltva kell navigáljanak az életben, ez pedig lehetetlenné tesz számukra bármilyen hosszabb távú tervezést. A 21. századra odalett az a világ, melyben a munkavállalóknak a munkájuk révén szilárd identitásuk lehetett, ehelyett egyre többen vannak, akik a munkaidejüket egyre több darabban, egyre több felé kell áruba bocsájtsák.

A munka fix kereteinek fellazulását radikalizálta tovább az internet elterjedése is: egyre több és több munkakör vált otthonról, egy laptop elől is elvégezhetővé, az okostelefonokkal pedig már a nap 24 órájában hozzáférünk munkahelyi levezésünkhöz, végleg elmosva a munkahely és otthonunk közötti határokat.

Arról, hogy hogyan alakul át a munkánk és ez hogyan hat a személyiségünkre, részletesen írtunk a Han filozófiájáról szóló cikkben, Odell számára azonban izgalmasabb az a kérdés, hogy az alapvetően a munka világából származó teljesítményelv és értékelési kényszer hogyan szivárgott át életünk összes többi szférájába is.

Ennek kulcsa az a változás, hogy hogyan vált az időnk az egyik utolsó igazán értékes és még értékesíthető erőforrásunkká. Épp ezért is megy olyannyira öldöklő harc a figyelmünkért: a fejlett országokban lassan már minden kereskedelmi szempontból értékes felhasználó az interneten van, így ezeken a piacokon bővülni már csak úgy lehet, ha ezeknek a felhasználóknak az idejéből és figyelméből sikerül minél többet lekötni. Ebben a küzdelemben minden egyes továbbkattintás, lejjebbgörgetés, egy megnézett videó után elinduló újabb videó megnézése sikernek számít, és rengeteg technológiai fejlesztés történik azért, hogy még nehezebb legyen otthagynunk az online felületeket: tavaly Shoshana Zuboff nagy hatású könyvében éppen arról írt, hogy a techcégek közötti igazi verseny már arról szól, hogy ki tudja pontosabban előrejelezni és alakítani a jövőbeli viselkedésünket.

De a helyzetet tovább bonyolítja, hogy nem egyszerűen passzív fogyasztói vagyunk ennek a rendszernek, melyet Odell figyelemgazdaságnak (attention economy) nevez, hanem már ez alakítja azt is, ahogy magunkat elképzeljük és megéljük. Ha boldogulni akarsz a világban, akkor egy értékesíthető személyiséggel kell rendelkezned, melyet minden másodpercben gondoznod kell. A posztjaidra érkező reakciók egyben visszajelzések arról is, hogy hogyan áll a személyes márkád építése, ahogy például örökké gondolnod kell arra is, hogy az interneten magadról megosztott tartalmakat nemcsak barátaid láthatják, hanem akár potenciális munkaadóid is.

Az én építésének ebben a szünet nélküli kényszerében pedig nem marad tere a semmittevésnek. Az ugyanis, hogy épp ne csinálj semmit, egyszerűen túl drága lett, amit nem engedhetünk meg magunknak.

Beszélgetés helyett felháborodások

Jenny Odell szerint sok hasonlóság van abban, ahogy a gazdaság bánik a természettel, illetve ahogy a figyelemgazdaság bánik a figyelmünkkel: mindkét esetben erőteljes a törekvés a monokultúrák kialakítására; cél, hogy lenyesődjön minden, ami nem hasznos, amit nem lehet kisajátítani. E mögött szerinte azonban egy olyan téves felfogás áll, amely úgy tekint az életre, mint ami részekre bontható és optimalizálható, nem pedig egy olyan ökoszisztémaként, melynek minden része eleven.

„A legboldogabb, legteljesebb pillanatai azok voltak az életemnek, amikor teljesen tisztában voltam azzal, hogy élek, ennek minden reményével, fájdalmával és szomorúságával, mely az összes halandó lénynek sajátja. Ezekben a pillanatokban az a gondolat, hogy a siker egy elérendő cél lenne, teljesen értelmetlennek tűnik. Ezek a pillanatok önmagukban voltak teljesek, nem fokok voltak egy létrán.” – írja Odell, aki a How to do nothing lapjain kettős célt tűz ki elénk: egyrészt meg kell tanulnunk kiszakadni a figyelemgazdaságból, másrészt újra kell tanulnunk a felszabaduló kapacitásainkat valami másra irányítani.

A figyelemgazdaság hátrahagyása egyáltalán nem adja magát könnyen: ma már elég pontosan lehet tudni, hogy a közösségi oldalak algoritmusai mögött mennyire tudatos tervezés lapul, melynek célja, hogy a figyelmünk újabb és újabb görgetésekben és frissítésekben horgonyozzon le. És semmi nem köti le úgy a figyelmet, mint a felháborodás és a félelem. Épp ezért sokan azt tapasztalják, hogy miközben görgetik a posztokat, egyszerre fogja el őket a szorongás, és közben az érzés, hogy mégsem tudnak ebből kiszakadni. A közösségi oldalak révén úgy érezhetjük, hogy folyamatosan történik valami a világban, és mi lemaradunk róla. (Miközben persze az sem biztos, hogy történik még bármi egyáltalán.)

És miközben a Facebook feedjén bármiféle számunkra érthető rendezettség nélkül elénk ömlő rengeteg információt, a figyelmünket másodpercekre megragadó szalagcímeket, a maguktól elinduló videókat nézzük, nem gondolunk arra, hogy most éppen mi vagyunk a megfigyelt alanyok, a mi reakciónk az, melyet felhasználva még tovább fogják tökéletesíteni a figyelmünket elkapni igyekvő algoritmusokat.

Odell Franco Berardi nyomán ír arról, hogy a közösségi oldalak logikája már átszabta a világhoz való viszonyunkat is: az „érzékenység” helyett a „kapcsolódottság” vált meghatározóvá.

Az érzékenység két alapvetően eltérő elem sokszor súrlódásoktól terhelt, kétértelmű, bizonytalan találkozása, melynek végén elképzelhető az is, hogy a két elem maga is megváltozva keveredik ki ebből a helyzetből. Erre példa egy beszélgetés, ami nem feltétlen adja magát könnyen, ami tele lehet meglepetéssel, amiről te sem tudod, hogy a végén hova fog kilyukadni.

Ezzel szemben a kapcsolódottságban a világ egymással összevethető elemek gyors áramlása: mindenről azonnal meg lehet mondani, hogy hol a helye, minden felosztható, besorolható. Ez a logika a közösségi oldalak logikája is, amit a megosztások és lájkok tartanak mozgásban, de még a pillanatnyi felháborodások sem akasztják azt meg.

A két viszony közötti lényeges különbség, hogy az érzékenység működéséhez térre és időre van szükség. A figyelemgazdaságban viszont a közösségi oldalak és az applikációk már a figyelmünk másodpercnyi töredékeinek megszerzéséért versenyeznek egymással. És ugyanígy, a másokhoz való kapcsolódáshoz szükség van a távolságra is, ahonnan fel tudom mérni a helyzetüket, ahonnan nyitni tudok feléjük, ahonnan a szavaimnak mélysége és tartalma lehet. Az érzékenységről a kapcsolódottságra való átállás pedig szerinte ellehetetleníti a közös cselekvést, a közös narratívákat és a szolidaritást.

A tér rendkívül fontos eleme Odell koncepciójának, sokat ír arról, hogy párhuzamosan azzal, hogy hogyan terelődik át egyre több tevékenységünk az online térbe, hogyan veszítjük el fokozatosan azokat a közös hús-vér tereinket is, ahol még nem a fogyasztás logikája érvényesül. Könyvében a közparkok és a könyvtárak e tértípusok utolsó bástyái, és bemutatja azt is, hogy világszerte hogyan szorulnak vissza ezek a terek a kereskedelmi alapon szervezett terek javára.

A kivonulás nem elég

Ebből a meglehetősen borús helyzetértékelésből bomlik ki a How to do nothing második fele, ami arról szól, hogy hogyan próbálhatunk változtatni a helyzeten. A cél az, hogy próbáljuk meg visszaszerezni az irányítást a figyelmünk fölött, ebben a munkában pedig a semmittevés egy fontos eszközzé válhat.

Odell könyvében a semmittevés nem a rekreációval, a kikapcsolódással egyenlő: semmi üdvözölendő nincs abban, ha azért tartunk egy kis pihenőt, hogy utána újult erővel tudjuk magunkat belevetni a munkába. Ugyanígy, a nagyon divatos meditációs technikák, a különféle skandináv self-help irányzatok és a mindfulness-gyakorlatok, melyek nagyobb hatékonyságot, összeszedettséget és jobb teljesítményt ígérnek, szerinte valójában csak annak a logikának a képviselői, mely ennyire mélyen megszállta az életünket: egyrészt individuális válaszokat adnak egy társadalmi szintű problémára, másrészt ugyanúgy a növekedés gondolata hatja át őket.

Az a semmittevés, amit Odell keres, a féktelen növekedés gondolata ellen hat. Mint írja, míg a természetben azt, ami kontroll nélkül növekedik, sokszor parazitikusnak vagy rákosnak számít, addig a kultúránkban éppen ez a határ nélküli növekedés lett a meghatározó motívum. Ahogy a produktivitásról szóló elképzelésünk is azon a felfogáson alapul, hogy valami újat kell létrehozni és közben sem a fenntartást, sem a gondoskodást nem tekintjük hasonlóan produktív tevékenységnek.

És a figyelemgazdaságból való kiszakadást sem lehet annyival elintézni, hogy egyszerűen letöröljük magunkat Facebookról, ez ugyanis maximum átmeneti tüneti kezelést jelenthet egy komolyabb problémára, a figyelmünk feletti irányítás elvesztésére. Amire szükség van, az ennek a kontrollnak a visszaszerzése.

„Kevésbé foglalkoztat a Facebookról és a Twitteről való tömeges kivonulás gondolata, mint a figyelem köré szerveződő tömegmozgalom kérdése: mi történik, ha emberek visszaszerzik az irányítást a figyelmük fölött, ás újra elkezdik azt közösen tudatosan irányítani.” – írja egy ponton Odell, aki arra is többször visszatér, hogy a világból vagy a közösségi oldalakról való kivonulás eleve csak kevesek privilégiuma. Sokan vannak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy mondjuk az álláshirdetések miatt ne legyenek ott Facebookon, és akik figyelmét annyira leterheli a napi szintű túlélés, hogy nem várható tőlük, hogy réseket üssenek a figyelemgazdaságon.

De ez csak még nagyobb feladatot ró azokra, akik megtehetik, hogy odafigyeljenek saját figyelmükre. Szerinte ugyanis ha azok, akik megtehetik, elkezdenek tudatosabban foglalkozni a figyelmükkel, azzal új viselkedéseket, viszonyulásokat teremthetnek meg a világban, ami idővel hatással lehet a többi emberre is.

Rájössz, hogy vannak ott mások is

Ezután már igazán illene rátérni arra, hogy hogyan lehet visszaszerezni a figyelmünk fölötti irányítást, de a helyzet az, hogy erre nincs egy biztos recept. Odell könyve éppen ezen a ponton szakad el a különféle önsegítő, életmódtanácsadó könyvektől és válik egy nagyon személyes, filozofikus művé. Az egyik legfőbb belátása ugyanis az, hogy a figyelmünket csak mi magunk szerezhetjük vissza, és bárki, ki ehhez biztos módszereket ígér, az alighanem sarlatán.

[ITT kapcsolódik két nem olyan régi bejegyzésem: Szabó Péter nyomában, illetve A tuti megmondók]

Persze a How to do nothing is kínál számos gyakorlati példát, de ezek Odell saját, személyes példái, és semmi garancia nincs arra, hogy ezek mások számára is ugyanilyen hatásosak lesznek majd.*** Ráadásul ezek a példák első olvasáskor időnként akár megmosolyogtathatónak és naivnak is hathatnak. De hogy ez a történet mégsem ennyire egyszerű, azt jelzi, hogy tavaly ez volt az a könyv, ami aztán a legtöbbször jutott eszembe az elolvasása után, és melynek egyes részei tényleg változtattak egy kicsit azon, ahogy a világot látom.

*** Soma: Mennyire tetszik nekem ez a gondolat…

Odell szerint mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor a figyelmünk ki-kiszakad a figyelemgazdaság uralma alól. Például amikor először járunk egy külföldi városban, és még minden szokatlannak, idegennek hat. Ekkor még megbámuljuk az épületeket, az embereket, úgy csodálkozunk rá viselkedésekre, ahogy otthon soha nem tennénk.

Ez a fajta nyitottság persze nem lehet a mindennapjaink állandó kísérője, olyankor ugyanis általában célirányosan mozgunk, ráadásul ismerős terepen, sokkal kevesebb esélyt adva a figyelmünknek, hogy megakadjon valamin. De Odell szerint ez nem egy teljesen fekete-fehér helyzet, és tudatos gyakorlással lehet segíteni azon, hogy az ismerős környezetben is új ingerek érjenek.

Ehhez olyan trükkökre van szükség, minthogy adj feladatot a figyelmednek: egy ismerős környéken tűzd ki célul, hogy megfigyelj valami olyan jelenséget, amivel eddig sosem foglalkoztál. Vagy a villamosra felszállva figyeld egy kicsit, hogy az emberek hogyan bánnak a telefonjaikkal. Kezdd el megismerni azoknak az utcáknak és épületeknek a történetét, ahol mindennap megfordulsz. Hasonló felvetések ezek, mint amit mondjuk a céltalan városi sétálás képviselői vagy a tavaly megjelent. Cinikus fiatal felnőtteknek készült társasjáték alkotója állít, és melyek lényege, hogy amit nap mint nap észlelsz, az nem a világ körülötted, hanem csak az a része, amit beengedsz belőle.

Odell számára a leginspirálóbb figyelemforrást a természet jelenti [Itt megint egy másik posztom jut eszembe.], és persze, írja ő is, hogy abban nincs túl sok eredeti, hogy vonuljunk ki a természetbe. De könyve nem is új igazságok feltalálását ígéri, hanem egykor ismert, de azóta elfelejtett módszerek újrafelfedezését. Ő például szenvedélyes madármegfigyelő lett, órákat tud eltölteni parkokban és erdőkben, miközben „nem csinál semmit”, csak figyeli, hol bukkannak fel madarak.

És mint írja, nagyon hamar feltűnt számára, hogy milyen könnyedén alakíthatsz a megfigyelési sémáidon. Onnantól kezdve, hogy érdeklődni kezdett a madarak iránt, sokkal többet és többféle madarat vett észre a városban vagy a parkokban járva, mint korábban bármikor. Ezek a madarak addig is ott voltak persze, csak a figyelme egyáltalán nem volt arra kondicionálva, hogy észrevegye őket.

Odell könyve a kíváncsiság szabadon engedésének fontosságáról szól. Ez az a gyerekkorban még magától értetődő képességünk, amely folyamatosan a már ismert és a még nem ismert közötti határt feszegeti, és aminek nagyon fontos tulajdonsága, hogy rajtunk kívülre mutat. A zárt megértés helyett egy olyan külső világ felé nyit, melyet soha nem tehetünk teljesen magunkévá.

Egy olyan világ felé, amely mások által is lakott. Ha komolyan vesszük a könyv tanácsait, akkor elkerülhetetlenül bele fogunk ütközni mások életébe is. Ez pedig Odell szerint alapvető változást hozhat egy olyan társadalomban, ahol sokan már a szomszédaikat sem ismerik, ahol fel se fogjuk, hogy minden egyes nap milyen óriási mennyiségű élettörténettel, sorsokkal, örömökkel és szomorúságokkal összezárva mozgunk egy térben.

És innen már csak egy lépés annak belátása, hogy milyen mélyen fonódik egybe életünk a körülöttünk élő emberek életével, mennyivel jobban egymásra vagyunk utalva, mint ahogy erre gondolni szoktunk. Odell sokat idézi Rebecca Solnit A Paradise Built in Hell című könyvét (melyről nemrég magyarul is megjelent egy alapos cikk), melyben természeti katasztrófák túlélői beszélnek arról, hogy a hirtelen bekövetkező káosz hogyan kovácsolta össze a helyieket, hogyan lettek az addig egymásról jóformán tudomást sem vevő szomszédokból (jellemzően persze a nők irányításával) egymásnak segítő, az élet alapvető feltételeit biztosító közösségek.

A Solnit könyvét ihlető Katrina hurrikán vagy egy nagyobb földrengés persze szélsőséges eset, amely szélsőségesnek tűnő reakciókat hívhat életre, de egyrészt a klímaváltozás erősödésével minden okunk megvan arra számítani, hogy a hasonló extrém események száma nőni fog, másrészt Odellt a katasztrófákat kísérő forgatókönyvek helyett eleve jobban érdeklik a hétköznapi találkozások, és hogy milyen változásokat tudnak hozni azok az életünkben.

Szerinte ugyanis ha lemondunk arról, hogy máshonnan érkező, a világról mást gondoló emberekkel ismerkedjünk meg, akkor lemondunk a meglepődés, a csodálkozás és a változás lehetőségéről is. És arról is, hogy az általunk igazságtalannak érzett ügyekben szövetségesekre akadjunk, akikkel összefogva, közösen léphetnénk fel.

A könyv megjelenése után nem sokkal Odell a New York Timesban írt egy esszét arról, hogy mit tud mondani saját diákjainak a Stanfordon, akiknek életét teljesen bedarálta a figyelemgazdaság. És persze, több időt ő sem tud nekik biztosítani, de azt azért megpróbálja, hogy elmondja nekik, mennyire értékes az az idő, ami a rendelkezésükre áll. Ennek lehet eszköze az, ha beszél nekik arról, hogy hogyan vegyék észre azt, amit eddig nem láttak. Szerinte az a felismerés, hogy milyen sok mindent észre se vettünk eddig, alázatra tanít és megtanít minket odafigyelni másokra.

De ehhez a semmittevés lehetőségére lesz szükségünk: „Nem bíztatok senkit arra, hogy ‘ne tegyen semmit’ a kifejezés tágabb értelmében. Rengeteg faji, környezeti és gazdasági igazságtalanság van, mely miatt dühösnek kell lenni és melyek miatt azonnal cselekedni kell. És sok minden van, mit el kell gyászolni. De az az ironikus, hogy ebben a helyzetben még fontosabbá válik, hogy legyen ideje és tere a ‘semmittevésnek’, mert ezek azok a pillanatok és helyszínek, ahol gondolkodhatunk, kifejezhetjük magunkat, gyógyulhatunk és feltöltődhetünk, egyénileg és közösségként.”

Vagy ahogy ugyanezt egy klasszikus műben már jóval korábban összefoglalták:

„- Ezt én is szeretem – mondta Róbert Gida. – De hogy mit szeretek legjobban csinálni? Semmit.
– Hogy csinálsz Semmit? – kérdezte Micimackó, egy darabig elgondolkozva.
– Úgy, hogy mikor rád kiáltanak, éppen mikor indulsz, hogy csináld: „Mit csinálsz most, Róbert Gida?” – és azt feleled: „Ó, semmit!” – és mész, és csakugyan nem csinálsz semmit.
– Ahá! – mondta Micimackó.
– Most majd ilyenféle dolgot csinálunk, ami semmi.
– Ahá! – mondta újra Micimackó.
– Az ember csak megy, odahallgat olyasmire, amit úgysem hall, és nem izél semmivel.
– Ahá! – mondta Micimackó.”

forrás: https://tldr.444.hu/2020/01/18/a-semmitteves-forradalma