Schulmann István
A mese
Ha az emberfia történetesen gyalog akart a tanyára jutni, az oda felé vezető úton többször – de legalább egyszer – eszébe jutott, hogy az a tanya bizony mindentől messze van. A jó alföldi Nap sütötte, az út pora beburkolta a vándort, aki ettől csak még jobban érezte, hogy a tanya messze van.
A délibábokkal áldott pusztaság közepén ketten élték a kemény mindennapokat: a hatvanöt éves Tibor, s egyetlen lánya, a tizennégy éves Julika. A gazdaság három, akár négy emberre való megélhetést is biztosított, így – ha keményen is, de – boldogultak. Két évvel előtte még hárman robotoltak itt, de az Úr számukra váratlanul és elviselhetetlenül gyorsan szólította el az egyiküket… Vele együtt távozott a korábbi gyakori vendég, az egyszerű derű is, s helyette szinte állandó lakó lett a porlepte szomorúság.
Tibor miden nap a határt járta. Általában a Nappal együtt indult neki, s szürkület táján ért haza. Hosszú útjai során ritkán találkozott emberrel, de erre igazán nem is volt szüksége. Ha kellett, bement a messzi városba, de ennek mindig ideje és célja volt. Legtöbbször a szatócsboltban tett látogatást s néha a vasút állomáson is megfordult.
Ma éppen mindkettő helyet meglátogatta. Hosszú kilométerek és fárasztó nap állt mögötte, de ez nem látszott rajta, mikor az utolsó napsugárral együtt belépett az ajtón.
– Isten hozta édesapám! – köszöntötte illedelmesen a gyúródeszka mögött szorgoskodó Julika.
Tibor a kalapját a szögre akasztva válaszolt – Hoztam tűt és cérnát. Gyufát és cukrot is.
Letette a tarisznyát a sarokba, majd leült megterített asztal elé. A gőzölgő leves már várta őt. A leves, amit ebben a házban sűrűbben mertek, mint a szavakat. Így aztán egy jó darabig a megszokott csend beszélt helyettük. Ő mondta el, hogy milyen meleg volt egész nap odakünn, s azt is ő mesélte, hogy napközben elkészült a friss vaj, s már holnapra nyújtózkodik a deszkán a tészta.
Egy valami volt csak ma másképpen, mint máskor: Tibor most nem a leves meleg gőzére, hanem – azon keresztül – a lányára figyelt.
Az ablakon bekukucskáló kíváncsi Hold rögtön észrevette, hogy ez az este más, mint általában. Így őt nem érte váratlanul, ami ezután hirtelen történt: Tibor felállt, átölelte Julikát, s halkan sírni kezdett.
– Julika! – kezdte. – Ma beszéltem a bakter úrral. Azt mondta, édesanyád sürgönyt küldött, s maholnap haza fog jönni! – A szemei pont olyan fényesen ragyogtak, ahogy két évvel előtte oly sokszor láthatta, szerethette azt Julika. Csak a mindent látó Hold vehette észre, hogy ez már más fajta ragyogás…
– Édesapám – mondott volna többet is a lány, de az apja lázasan folytatta.
– Hazajön végre, nem kell tovább ápolnia a beteg nagyanyádat! Lesz újra friss kalács és puha tészta! Aztán hozza a piros csizmácskádat is, s újra mesélni fog neked esténként.
Igen… a mese – gondolta Julika. A mese most is tart. Édesapja meséli magának minden nap két év óta.
Amikor az apja meséje elkezdődött, az övé véget ért. Hamar meg kellett tanulnia, hogy miért kell hajnalban frissen fejni. Gyorsan magáévá tette az édesanyjától sokszor látott mozdulatokat, amikkel az a mángorlót kezelte mosás közben. Nem tartott sokáig beleszoknia, hogy a mese végén mindig van egy meleg vacsora, amivel édesapját várja esténként.
Az egyik mese véget ért, a másik elkezdődött. Ilyen egyszerű az egész – mosolyodott el a fiatal lány, miközben erősen ölelte édesapját.
– Maholnap megjön édesanya!
Egyszerű volt ez az egész világnak. Akik látták ezt a mesét, nem először látták. – Nehéz a sors – mondták általában röviden és mentek tovább, hogy a saját meséjüket álmodják.
A tanya mindentől messze volt. A jó alföldi Nap sütötte, az út pora pedig beburkolta.
De a mesék közel voltak…