S:o)ma
Nézőpont útikalauz
Ugye, hallottad már, hogy a nagy fejlődést mindig nagy kataklizma előzi meg? Én egyet értek ezzel! A vogonok az én kis bolygómat sem kímélték, szóval köszönöm, volt kataklizma.
Azt kérdezed tőlem, hogy miért poszttraumás növekedés és nem poszttraumás stressz lett belőle? Elmondom!
A történet
Talán te is láttad, hogy mikor az első szerelem foghegyről veti oda, hogy „Viszlát, és kösz a halakat!” sokan arra gondolunk, hogy nincs tovább. De aztán megigazítjuk a rövidnadrágunkat, átülünk a homokozóból a hintára, s az élet megy tovább.
A „Vendéglő a világ végén” 41 éves koromig ismeretlen hely volt számomra. Akkor azonban keményen berúgtam az ajtaját. Nekem ekkor köszönték meg a halakat. Nem, ne gondold, hogy későn érő típus vagyok – 17 voltam, mikor megfogtam a kezét, s 24 éven át nem engedtem el.
A példa
Tudod, pár évvel azelőtt volt már egy „viszlát” főpróba – amit természetesen utólag neveztem el így. Akkor még nem tudtam, de ami 34 évesen történt velem, az felkészített a jövőre. A főpróba példát mutatott. Megismertette velem a depressziót, az álmatlanságot, a munka undorát, a test étvágytalanságát, a lélek szenvedését.
Ismertem az utat, ami felé megint meglódult az űrhajóm. Olyan út volt ez, amit el kellett kerülnöm! Egyszerűen nem akartam oda kerülni ahová ez az ú vezetett! Úgy érzem, ez a felismerés indította el a fejlődésem.
Ha nem is tudtam, hová igyekszem, azt mindenképpen jó volt tudni, hogy hová nem akarok eljutni!
Egy csipetnyi szerencse
Érted – ugye –, hogy „Az élet, a világmindenség, meg minden” nagyon távoli lett.
Volt egy tétova kísérletem arra, hogy a kapcsolatommal együtt az életemet is elengedjem. Óriási szerencse, hogy a kísérlet a maga komolyságával együtt tétova volt.
Szerencsém volt, hogy számot tudtam vetni azzal, milyen lenne, ha nem lennék a gyerekeimnek, testvéreimnek, barátaimnak. Szerencse, hogy utólag átélhettem szüleim fájdalmát, mikor el tudtam nekik mondani, hogy köszi, már jól vagyok, de volt egy kis malőr.
Az én útikalauzomban ezért szerepel ez a bekezdés.
A pszichológus
Gondolhatod, hogy úgy éreztem, bajban vagyok. Azt képzeltem, jól fog jönni a segítség. Kerestem és hamarosan megtaláltam. Nyitott voltam. Tudtam, hogy ezzel nem veszíthetek. Nem éreztem betegnek magamat, nem volt bennem szégyen.
Segítségre szoruló ember voltam, s mertem segítséget kérni.
Ha ezt furcsának találod, jussanak eszedbe az akkor 11 éves lányom mondatai: „Apa, nagyon örülök, hogy pszichológushoz mész. Őszintén szólva nagyon nem szeretem ezt a magyar felfogást, hogy aki oda megy az beteg. Sokkal jobban tetszik a nyugat-európai hozzáállás, ahol ez teljesen természetes dolog.”
Jó pszichológusom volt. Nagyon szépen haladtunk előre kéz a kézben. Sokat kérdezett. Az őszinte válaszaim saját magamat építették. Komoly munkát végeztünk mi ketten, ami attól volt értékes, hogy én őszintén álltam bele a saját életembe, ő pedig profi módján végezte a dolgát.
Első alkalommal elmondta, hogy bármikor jogom van máshová menni. Jó pszichológusom volt: sosem fordult meg a fejemben, hogy élek ezzel a jogommal.
Az önismereti út
Kár, hogy nem voltál ott és nem hallottad, de nagyon sok kérdést tettem fel magamnak. Azt gondolom, sokan teszünk így. De nem az érdekelt, hogy „Miért jártam így?”, „Miért velem történt ez?” stb., mert rájöttem, hogy ezek kérdések nem rólam szólnak. Azokat a kérdéseket kerestem, amik önmagamra irányultak. „Mi az én felelősségem ebben?” „Mitől félsz?” „Miért rossz érzés ez neked?” „Mit veszítettél?”
Kezdtem ráérezni arra, hogyan kell magammal törődni.
A beszélgetések
Ide kapcsolónak a családi, baráti, ismerősi beszélgetések. A számomra ma már jól ismert „másik nézőpont” fogalma. Sokat beszélgettem.
Ha gondolod, te tudatosan is választhatod azt az utat, amire én ösztönösen léptem – nem befelé fordultam, hanem kifelé.
Két dolog később vált világossá ezzel az ösztönös úttal kapcsolatban.
Az egyik a „terápiás” jellege. Ne csak gondolkodj! Írd le! Zenéld meg! Fesd le! Mondd el! Ezt úgy hívják, hogy terápiás írás, zenélés, festés. A lényeg, hogy a gondolkodással ellentétes agyi területek dolgoznak ilyenkor, s ezzel az agy más fajta válaszokat képes adni.
A másik dolog a bónusz kérdések soksága volt. Elmesélem, hogy én mit gondolok. Te pedig egy olyan kérdést rántasz elő villámgyorsan a farzsebedből, ami nekem eszembe sem jutott volna. Rájöttem, hogy idővel egyre gyorsabban tudok választ adni a más kútfőből származó, de az én életemre vonatkozó kérdésekre.
Kezdtem egyre jobban kiismerni magamat a saját életemben.
A tudomány
Biztosan nem lepődsz meg, de elkezdett érdekelni a pszichológia. Miért így viselkedünk? Mik azok a személyiségtípusok? Mi motivál? Mi mozgat? Érzések. Hogyan vagyok én ezzel? Csupa számomra izgalmas kérdés!
Neves előadókat hallgattam meg sok témában. Nem, nem a divatos megmondó embereket, akik azt tanítják, hogy fejben dől el minden! Olyanokat, akik valóban tanulták a segítő szakmát és tartalmas előadásokat mutatnak be egy-egy területről.
Elvégeztem két coaching tanfolyamot. No – ha valami –, akkor ez katalizálta igazán a bennem lévő dolgokat. A célom eszközök megszerzése volt a saját életem javítása érdekében. Ha jobbá tudom tenni az életemet és a másokkal való kapcsolatomat, azzal csak nyerhetek – gondoltam kezdetben.
Többet nyertem, mint gondoltam volna! Nagyon komoly önismereti út volt és nagyon komoly szemléletváltozást eredményezett.
A coach
Ha már coaching, akkor kerestem magam mellé egy coachhot is.
Jó coachom volt. Nagyon szépen haladtunk előre kéz a kézben. Sokat kérdezett. Az őszinte válaszaim saját magamat építették. Komoly munkát végeztünk mi ketten, ami attól volt értékes, hogy én őszintén álltam bele a saját életembe, ő pedig profi módján végezte a dolgát.
Az eredmény
Most már talán érted, mitől lett fejlődés? A kataklizma után a jó időben jött felismerés, egy csipetnyi szerencse és nagyon sok önismereti munka volt a recept.
Kérdezted, hogy miben változott meg az életem az elmúlt években.
Mindenben!
„Jobbára ártalmatlan” lettem: egy új nézőpontból látom a saját életemet!